Egy veszélyes zseni, akit nem tudtunk megtartani

A magyar színészkirály, Latinovits Zoltán negyven éve, 1976. június 4-én halt meg. „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok” – mondta saját magáról.

1931. szeptember 9-én született Budapesten. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos egy nappal ezután elhagyta a családot. A Gundel famíliából származó anyja később Frenreisz István belgyógyászhoz ment férjhez, ebből a házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits érettségi után asztalos tanonc, hídépítő munkás volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, magas szinten kosárlabdázott is, és szenvedélye volt a vitorlázás. A gimnáziumi színkörben egy epizódszerepben figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: magának feltétlenül színésznek kell lennie. 1956-ban építészmérnöki diplomával szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, ahol a társulat vezető színésze lett.

Testvéreivel, Bujtor István színművésszel és Frenreisz Károly rockzenésszel 1975-ben (MTI Fotó: Farkas Tamás)

1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, kettejük között életre szóló szerelem szövődött. Latinovits 1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. A fővárosban ezután gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Utoljára az Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra.


1963-ban Ruttkai Évával a Rómeó és Júliában (MTI Fotó: Keleti Éva)

Számtalan színpadi szerepe közül talán a legemlékezetesebb a vígszínházi Rómeó alakítása a Júliát játszó Ruttkai Évával, továbbá Savonarola (Thomas Mann: Fiorenza) Ivan Karamazov (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben), Ványa bácsi Csehov drámájában és az őrnagy Örkény István Tóték című darabjában. Az Örkény-dráma filmváltozatában (Isten hozta, őrnagy úr) is ő játszotta az őrnagyot.

1971-ben otthonukban (MTI Fotó: Keleti Éva)

Ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Büky százados (később őrnagy) a Hideg napokban, az Ötödik pecsét civil ruhás nyilasa, a Karinthy Frigyes művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje (ezért az alakításért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza). Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), Jancsó Miklós Oldás és kötés és Szegénylegények című korszakos filmjeiben is. Emlékezetes a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, a Pendragon-legenda Bátky Jánosa és természetesen a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik kiemelkedő alkotása, a szerep, amely összefonódott Latinovits nevével.

Hideg napok
   
Ha kellett, operettet játszott vagy sanzont énekelt, a Hol van az a nyár vagy a Szeretni bolondulásig 40 éve nem hiányzik a kívánságműsorokból. Rendkívüli tehetséggel, szuggesztíven adta elő Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula verseit, szakítva a hagyományos, értelmező versmondással, hátborzongató szenvedéllyel szavalt. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.


A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak próbáján (MTI Fotó: Horvát Éva)
   
Színpadi alakításait őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó ábrázolás, egész munkásságát megszállott, kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga azt mondta: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok”. Harcait, igazságkeresését írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében, a halála után megjelent Verset mondok című könyvben a szavalással kapcsolatos nyilatkozatait, tanulmányait, elemzéseit gyűjtötték össze.

Otthonában, 1975-ben (MTI Fotó: Keleti Éva)
   
Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és a színházi élet irányítóival, az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével soha nem hozhatta létre. Ha nagyon elkeseredett, azt mondogatta: Lehet, hogy mégis építésznek kellett volna lennem. Idegei felőrlődtek, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban, vagy baleset történt. A helyi temetőben nyugszik, Szemesen működik 1984 óta a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum. A modern magyar színháztörténet egyik legjelentősebb egyéniségéről barátja, Illyés Gyula így nyilatkozott: „Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes zsenit, őt sem tudtuk megtartani”.
   
1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki. Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, ahol Melocco Miklós által készített mellszobra is áll, a veszprémi színház Latinovits-Bujtor Játékszínje (féltestvére, Bujtor István 2008-2009-ben a teátrum igazgatója volt), valamint a Gundel Étterem kávézója, ugyanis a színész a ház első emeletén jött a világra. 2002-ben kisbolygót neveztek el róla.

MTI

• Publikálva: 2016.06.04. 12:38 • Címke: évforduló