A Fal építésének és lerombolásának esztétikuma

Éppen 30 éve mutatták be a Pink Floyd korszakalkotó lemezéből készült Alan Parker-filmet.

Nem lehet egyes számban beszélni A fal-ról, hiszen ezen a címen több produkció is napvilágot látott. A legfontosabbak: a stúdióalbum 1979-ből, a mozifilm 1982-ből és a berlini koncert, illetve annak kép- és hangfelvételei 1990-ből. A mű a változatok, kihagyások, bővítések ellenére egységes összefüggő zenei darab, amelyik határozottan megjelenít egy életérzést a második világháború utáni évtizedekből, illetve annak rockzenei világából. A Pink Floyd és a rockzenetörténet egyik legszínvonalasabb, legismertebb albumáról, illetve a felhasználásával készült szuggesztív filmről van szó.

Vannak, akik nosztalgiával tekintenek vissza arra az időszakra, amikor erősebb összefüggések voltak az esztétikai igényesség és a vásárlóközönség visszajelzései között. A lemezt, bár hivatalosan nem jelent meg Kelet-Közép-Európa több országában, Romániában például a feketepiacon lehetett kapni, és a 30 év alatti „progresszív értelmiségiek” közül sokan megvásárolták maguknak, pedig az ára fél, vagy egész havi fizetéssel is felért az 1980-as években. Keveset, de jót – lehetett ez a kimondott, vagy csak homályosan lebegtetett jelmondat. Nekem ez volt az egyetlen album, illetve film, amelyet több év leforgása alatt ugyan, de minden lehetséges hordozón beszereztem: bakelitlemezen, audiokazettán, videokazettán és CD-n.

A kétrészes koncertalbum alapján készült filmet 1982-ben mutatták be versenyen kívül a Cannes-i filmfesztiválon, és ugyanabban az évben, júliusban kezdték forgalmazni a mozikban. A zenét van, aki musicalnek tartja, mások rockoperának, de egyik megjelölés sem teljesen találó. Az alapvetően progresszív rockból álló zenei anyagot szimfonikus zenekari részek egészítik ki, bővítve nem csak a stílust, hanem a műfajiságot is. Az Alan Parker rendezésében készült film leginkább egy terjedelmes moziklipnek tekinthető, ahol az egyes számok erőteljesen kötődnek egymáshoz.

A mű szerkezete kissé bonyolult és szövevényes, de a koncepciója egyértelmű, vagy legalábbis annak tűnik. A fal-at koncepcióalbumnak is nevezik. A történet középpontjában – mert az egész mögött egy történet is felsejlik – egy Pink nevű kisfiú és a belőle lett rocksztár áll, akit sorozatos megpróbáltatások érnek. Az így kialakult traumákból Pink falat épít maga köré: minden rossz hatás, negatív élmény egy-egy tégla a falban. A fal a védekezés, az elzártság, a magány metaforája. Az egyik fő trauma a főszereplő kisfiú apjának a halála; a másik a világháború, hiszen az apa ott esett el; a harmadik az anya megnyomorítóan féltő gondoskodása; a negyedik a szigorú iskolarendszer; az ötödik a rocksztár magánya; a hatodik a megcsalatás; a hetedik ebben a magányban az önpusztítással, a kábítószeres túladagolással való szembenézés.

A történet, mint ismeretes, számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Roger Watersnek, aki a lemez legtöbb számát írta, valóban elesett az apja a második világháborúban; az angolszász iskolarendszer szigorúsága közismert; az anyák túlféltése nem kevésbé; a rocksztárok életének árnyoldalait az együttes tagjai saját bőrükön tapasztalhatták: Syd Barrett, a Pink Floyd első frontembere pedig az önpusztító életmód és a túl sok kábítószer fogyasztása következtében lelte halálát.

Mindezt azért fontos átgondolni, mert valahogyan meg kell ragadni, hogy mi ténylegesen az, ami összeáll érzésként, gondolathalmazként az album vagy a film alapján. A filmről számos elemzés született, részletes írás olvasható róla például itt, mégis úgy vélem, fel lehet tenni a kérdést akár az aprólékos értelmezés mellett, vagy akár annak ellenében is.

A főszereplő a traumák hatására tehát felépíti a falat, így egyedül marad, és tulajdonképpen ebben a bezártságban őrül meg. A vádlott (itt még) a világ, hiszen az zúdította rá mindazt a hatást, amely az őrületbe kergette. Van azonban a film végén egy fontos fordulat. Pink saját magát állíttatja bíróság elé, és kéri, hogy mondjanak ítéletet fölötte. Az ítélet úgy szól, hogy rombolja le a falat, és ő le is rombolja. Kimondatik, hogy valójában Pink a felelős a saját tégláiért, a falért, nem pedig a rá zúduló hatások – vagyis nem a külvilág. Csak az a kérdés, hogy ezt Pink belátja-e? Az ítéletet nem ő, hanem egy bíróság mondja ki; viszont ez a bíróság az ő képzeletében létezik. Több szint és több kör. Maga a zenei album és a film sem enged kilépni ebből a körkörösségből, hiszen a fal lerombolása után a történet hirtelen megszakad, és az első dal, az In the Flesh? befejezésével kezdődik, szó szerint: „we came in?”

Úgy tűnik, nincs egyértelmű válasz arra, hogy a hallgató, a néző milyen perspektívából tekintsen Pinkre, a Falra, illetve A fal-ra. A dramaturgia egyébként is elbizonytalanít, és nem csak szerkezetileg, hanem esztétikailag is, hiszen az album, illetve a film a második részre, különösen annak a végére elerőtlenedik, kissé kifullad. Az ítélet és a fal lerombolása érezhetően nem csúcspont, nem megoldás és nem katarzis. A romok közt néhány kisgyerek (ismét) építeni kezd egy falat. Örök, megállíthatatlan körforgás? A falakra is szükségünk van? Ha másért nem, azért, hogy le tudjuk rombolni, majd ismét fölépíteni?

A hanganyag maga is felkínál egy érdekes perspektívát: többször használ idézett hangokat. Ez a Pink Floyd találmánya, de legalábbis ők terjesztették el. Több lemezükön is hallani olyan hangrétegeket, amelyek egy másik valóságrétegből származnak, szüremlenek be. Leggyakoribb az, amikor valami a rádióból szól – jellegzetes recsegéssel, torzítással, a lemez dalainál halkabban; vagy a környezet hangjai: gyereksírás, beszélgetés, röfögés, sziréna, beszéd stb. Az idézett zenerészletek A fal-ban részben a valósághoz, részben a fikcióhoz tartoznak: a szórakoztatóiparhoz, mint ahogy Vera Lynn dalai is, aki a fronton harcoló angol katonáknak énekelt annak idején. A Pink Floyd lemezét, illetve filmjét hallgató-figyelő egyén pedig a recsegő rádió eltávolított valóságához képest az albumot/filmet relatíve sokkal inkább a jelen részének érzi: ami viszont egy fikció is: az együttes, Roger Waters frontember, illetve a rendező, Alan Parker és kreatív társai víziója bizonyos korszak tapasztalati- és érzésvilágáról. A hallgató/néző perspektívája összességében valahol középen helyezhető el a recsegő rádió és a Pink Floyd progresszív rockja közti képzeletbeli térben. A hallgató vagy szemlélődő egyén pozíciója múlt és jelen, valós és fiktív, egyed és közösség közt lebeg A fal-ban falvázolt rétegek önmeghatározásra késztető terében, és ha nem is az övé az egyedüli felelősség, azért magára vállalhatja azt. A falat felépítheti, lerombolhatja, ismét felépítheti…

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2012.07.12. 13:00 • Címke: animáció, játékfilm, zene, évforduló