Aki hová való

85 éve született Zerkula János

Zerkuláék úgy zenélnek, ahogyan a levegőt veszik. Az életük része, nem bazsalyognak vagy primadonnáskodnak, élvezettel osztják meg, amit tudnak, és örülnek, ha az másnak is tetszik.

Zerkula János (Gyimesbükk, 1927. augusztus 27. – Gyimesközéplok, 2008. május 7.) gyimesközéploki prímást és feleségét, az ütőgardonon játszó Fikó Reginát egy Muzsikás Karácsonyon láttam először. Az talán nem jutott volna róluk eszembe, hogy az őstechno képviselői volnának, noha tagadhatatlanul érdekes a zeneileg a Szigeten fölnőtt nemzedék frappáns megközelítése, és a magam zenéjükhöz, személyiségükhöz való viszonyával is rokon. A házaspár ugyanolyan természetes személyességgel zenélt ott a fényes budapesti zeneteremben, ahogyan a róluk készült filmek tanúsága szerint a falujukban is játszottak, bolondoztak. Közönségük hasonló magától értetődéssel  tekinti sajátjának, személyes zenei világa részének a muzsikájukat, s gátlás nélkül alkalmazza arra a saját szubkultúrája kifejezéseit.

A Zerkuláékra jellemző, természetes önbecsülésből fakadó nyugalom azért olyan megnyerő, mert "akadálymentesíti" a kommunikációt. A nyugati típusú, sztárcentrikus előadóművészet minden igyekezete dacára – talán a törekvés, az erőfeszítés, a szándékoltság miatt is – ritkán képes elérni a népzenészekre jellemző „ilyen vagyok” rendíthetetlenségét. Zerkuláék úgy zenélnek, ahogyan a levegőt veszik. Az életük része, nem bazsalyognak vagy primadonnáskodnak, élvezettel osztják meg, amit tudnak, és örülnek, ha az másnak is tetszik.

Mindketten muzsikuscsaládból származtak. Úgy tűnik, Zerkula János élete nagy történetének a házasságát tartotta, azt ugyanis elmesélte mind a koncerten, mind az általam ismert felvételeken. Húszévesen szöktette meg Reginát, s a férfi haláláig éltek, zenéltek együtt. Az asszony fél évvel élte túl a férjét.

Zerkula János és Fikó Regina

A többit inkább csak kérdezésre említette föl, például az A szívben még megvan című portréfilmben (1994, r: Szomjas György)  Halmos Bélával beszélgetve. Pedig volt miről mesélnie: élete története szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy Zerkula a kesergője, a Baszom, aki hová való című és kezdetű dal szokott fordulatai („Mikor a bút osztották volt, / S mikor a bút osztották volt, / Hogy én legelöl állottam volt, / Jaj, de nékem a legtöbb jutott volt.”) mögött ott van az a tőkesúly, ami nélkül nem lehetne jól elénekelni. Zerkuláék népszerűségét jól mutatja, hogy a youtube-on a dalnak élő blogja van, ahol lelkes rajongók egymást javítgatva írták le a szöveget, fordították angolra, s definiálták a szókimondó címet is: „baszom aki hova való” = mindenkit a helyére teszek, taszajtok, toszok, baszok. "I take everyone to his place".

Zerkula János Gyimesbükkben született, hatévesen árván maradt. Gyermektelen zenész sógoráék vették örökbe. Nagyon szerette a muzsikát, álmában is mindig énekelt. Minden nap tanította a sógor, de csak az Apró szemű kendermag nótát gyakorolták délelőtt-délután egy-egy órát. A suszterség mellett abból éltek, hogy bálokon, lakodalmakon muzsikáltak. Pótapját 1940-ben a magyarok  „átképzés”-re vitték, de akkor "a németek háborúzni kezdtek az oroszokkal", s többet sose látta, meghalt orosz fogságban. Első lakodalmát kilencévesen muzsikálta. Már akkor is talpraesett volt: megmondta a násznépnek, ha nem adnak kávét, ő bizony megy haza. Másodikos koráig járt iskolába, akkor kezdett rohamosan romlani a látása, a rokonai  nem kínozták az intézményes oktatással, ahelyett muzsikálni tanítgatták, hogy ha megvakul is, legyen mestersége. A háborúba nem ment, nem akarta elhagyni Gyimest, társaival inkább elbújtak. Amikor a harcok után visszamentek az oroszok „pihenni” a Gyimesekbe, az őrnagyuk zenét követelt. Zerkula azt gondolta, egy estét csak kibír a táska pénzért, amit a családja kapott, de úgy el találták vinni, hogy hét kerek hónapig kellett húznia az oroszoknak. Hatalmas, kétezer személyes teremben muzsikáltatták, ott táncoltak az oroszok, akik minden nap csináltak valami műsort. Nemcsak a mulatásban, a szerzésben sem ismertek határt: lőtték a disznót, más állatot, nem kérték szépen senkitől. Zerkula szerencséjére a jó szándékú tolmács figyelmeztette, hogy az őrnagy magával akarja vinni őket Oroszországba, s jobbnak látták megszökni. Zerkula ebből a történetből is kesergőt írt, az Oroszország nem jó helyt van-t.

Az emlékezetes lányszöktetés után persze kibékült felesége családjával, de a hétköznapok így sem maradtak izgalmak nélkül: a magyargyűlölők rengetegszer följelentették, sok pénzbüntetésben, dorgálásban volt része. Ha nem sikerült lebuktatni, hogy magyarországiak vannak nála, találtak más okot. Nem volt nehéz: „a Kárpátok géniusza”, Ceauşescu idején még nyulat sem volt szabad vágni, s ők egyszer kecskét vágtak. A magyarországiak játékot tanulni, zenét fölvenni jártak hozzá. A magnóra kezdetben rámondta a nevét, de mivel megtalálták a felvételt, s ismét megbüntették, azontúl inkább nem nevezte meg magát. Az 1970-es években szoros fegyelemben éltek, a 80-asokban pedig már zenélni is tilos volt, s ők muzsikaszóval temettek. Az öngyilkosoknak a harangot nem húzták, zenész fogadtak, mégis ne menjen olyan pusztán ki a temetőbe. Zerkula megtanulta a maga bánatát elénekelni, eljátszani, de az emberek is tudtak énekelni, kiénekelték a bánatukat, s kellett velük is énekelni, megtanulni az övéket is. „Így ment a Ceau-döntésig, azután fölszabadultunk, s többet nem volt a hideg a hátamon.” – mondta Halmosnak.

Budapesten Sára Ferenc Gyimes-járó néptáncos hívására 1984-ben muzsikált először, ő volt az első csángó zenész vendége a magyar fővárosnak. Ezt követően a magyarországi táncházi zenészek egyik legfontosabb tanítómestere, muzsikustársa lett. Egy anekdota szerint arra a kérdésre, hány nótát ismer, így válaszolt: "Jaj, ez nagy kérdés. De nagy, de nagy. Nem tudom azt megmondani, egyáltalán. Ha akarnám, milliókat es mondhatnék, Isten tudja, mennyi, s mennyi van."

Sebő Ferenc, a magyar táncházmozgalom egyik elindítója a Quart című internetes zenei újságnak így emlékezett Zerkula halálakor: "Kitűnő zenész volt, aki igen fontos hagyományos zenei anyagot örökített át, ráadásul sokakkal ellentétben hajlandó volt utazni, különféle színpadokon fellépni - ezért is volt igen fontos személyisége a magyar népzenei revivalnek. Az általa képviselt gyimesi játékstílus különleges, archaikus zenélési mód, ami a játékmódban és a hangszerek felépítésében is a kétszáz évvel ezelőtti modort, technikát őrzi. A hegedű és a gardon nem többszólamú, hanem 'ritmus és dallam' típusú játéka a középkor síp-dob zenéjének emlékét őrzi. Zerkula János ennek a stílusnak volt utolsó kiemelkedő képviselője, aki ráadásul a szolgáló zenészek többségétől eltérően énekelt is, mégpedig szívbemarkolóan."

Felsorolni is lehetetlen volna, ki mindenkire hatott Zerkula János és Fikó Regina. A fent idézett cikkben a Quart közülük is megkérdezett néhányat.

Lajkó Félix gyerekkora óta hallgatta a lemezeiket, játszott is velük, a legkedvesebb gyimesi prímása volt. Fehér Zsombor, a Kerekes Band vezetője Zerkula esetében azt tartotta érdekesnek, hogyan volt képes autentikusan játszani két, egymástól homlokegyenest eltérő szerepet: a színpadon igazi showman volt, varázslatos 'szórakoztató zenész', miközben megmaradt falusi prímásnak, aki lakodalmakban zenélt, akihez jártak a gyerekek hegedülni tanulni. Itt kell megjegyeznünk, hogy Fikó Regina háttérbe húzódott szerepléskor, de ha megszólították, csattanósan csatlakozott férje tréfás hangneméhez. Játékmódját elemezve Fehér azt emeli ki, hogy Zerkula cigány hegedűsként máshogyan gondolkodott: telerakta figurákkal a nótákat, néha el is veszett köztük az eredeti dallammenet. Ez a virtuóz, dinamikus játékstílus a világ talán legjobban táncolható zenéjét eredményezte. A vak Zerkula a látóknál jóval erősebben volt képes a zenére koncentrálni, s olyasmit is le tudott játszani, amire mások nem voltak képesek.

Kerényi Róbert, a Szigony együttes vezetője említette meg Zerkula egyik legérdekesebb tulajdonságát: megvolt az a képessége – amivel szerinte néha már-már bosszantotta is a környezetét - , hogy egy idő után bármilyen helyzetben jól tudta érezni magát, s nevetni tudott. Kerényi az előadóművész Zerkula tulajdonságai közül teljes őszinteségét, belülről fakadó, elképesztő kontaktusát emelte ki a közönséggel: mindig tudta, hogy mikor mit, hogyan kell játszani. Sokoldalú személyiségnek látta, akit a falujában, Gyimesközéplokon 'kenőemberként' is ismertek: gyógyította, masszírozta a hozzá járókat. Kerényi Róbert furulyán játszik, mégis Zerkula Jánost tartotta a mesterének, mert a zenélés nem a hangszerek azonosságán múlik.

Zerkula János játékát, történeteit filmek, hanglemezek őrzik. Az említett Szomjas-portréfilm mellett láthatjuk Bereczki Csaba erdélyi zenészekről szóló filmjében, az Életek éneké-ben (2009)
Magyar n. Attila Vének című alkotása pedig a 2002-es Mediawave-en tartott, a bluesgitáros Big Lucky Carterrel közös koncertjét örökítette meg.

Azóta mindkentten meghaltak, a Mediawave itt búcsúztatta őket.

A Quart-cikk így búcsúzik Zerkula Jánostól: „Ha azt írjuk a fiatal kora óta gyengén látó muzsikusról, hogy legenda volt, még nem mondtunk semmit: a lenyűgöző tehetségű és magával ragadó személyiségű művész volt az egyik legfontosabb - és az egyik legutolsó - kapocs a mai magyar kultúra és a huszadik század közepének gyimesi népzenéje, az abban megőrzött, évszázados zenei világ között.”

Veretes, szép búcsúszavak, s mint ilyenek, ünnepélyesen komolyak. Nem így a kommmentek. Zerkulát és Reginát ismerve jókat mosolyognának rajtuk. Neuromancer így ír Zerkuláékról:  „Sok-sok éve láttam a Diósgyőri Kaláka Folkfesztiválon, hatalmas volt, amit művelt az öreg. Elmesélte azt is, hogyan vakult meg. Akkor még élt Regina néni is, képzeljünk el egy tipikus külsejű öregasszonyt, leszámítva, hogy kemény diesel napszemüvegben a kendő alatt küldte :) Mire dezso: Pontosítás: Regina néni él még, elég beteg, de él. És a tipikusnál azért kisebb :) És Bereczki Zoltán: Arra a Kaláka-fesztiválra én is emlékszem :-) Egy másik élményem az öregről az, hogy a Mediawave-en ücsörögtünk a zsinagóga kertjében. Még volt néhány hely az asztalunknál, úgyhogy leült oda Dresch Mihály, majd (mivel máshol nem volt hely) Zerkulát is oda ültették le. Aki persze nem ült sokáig csendben, előkerült a hegedűje, és hatalmas ad-hoc koncertet tartott az asztalunknál egymaga. Természetesen énekelt is.

85 éve született. Isten nyugosztalja.

Boronyák Rita

• Publikálva: 2012.08.24. 07:00 • Címke: évforduló, zene