Hetven évig vezényelt „a Maestro″

Százötven éve, 1867. március 25-én született Pármában Arturo Toscanini, minden idők egyik legnagyobb karmestere, „a Maestro″. A kerek évforduló alkalmából világszerte számos rendezvényt szerveznek.

Apja szegény szabó volt, aki Garibaldi szabadságharcából hazatérve már csak politizálgatott, a műhelyt és számos gyermekének nevelését feleségére hagyta. Az asszony nem sokat törődött a legidősebb, de beteges Arturóval, akiben mély nyomot hagyott az anyai szeretet hiánya. Csak a muzsika vigasztalta, s egyik tanára ajánlására kilencévesen beköltözött a helyi konzervatóriumba. A spártai körülmények és nélkülözések ellenére kitüntetéssel diplomázott csellóból és zeneszerzésből, majd egy Brazíliába tartó operatársulathoz szerződött. A zenetörténet talán leglátványosabb karmesteri karrierjét a véletlen indította el. A zenészek 1886. június 30-án Rióban annyira összevesztek a helyi dirigenssel, hogy nem voltak hajlandók vele fellépni, s az impresszárió néhány perccel a függöny felgördülte előtt kínjában a fiatalember kezébe nyomta a karmesteri pálcát, aki partitúra nélkül, emlékezetből vezényelte az Aidát, a közönség pedig tombolt az elragadtatástól. Toscanini hazatérve Torinóban, majd a milánói Scala zenekarában lett gordonkás, játszott Verdi Otellójának premierjén is. A karmesteri pálcát sem tette le, ő vezényelte 1892-ben a Bajazzók, 1896-ban a Bohémélet, majd Wagner Az istenek alkonya című operájának itáliai bemutatóját. 1898-ban a Scala történetének mélypontján vette át a több mint egy éve zárva tartó operaház vezető karmesteri tisztségét, s az intézményt néhány év alatt a világ legjobbjai közé emelte, olyan énekes-tehetségeket fedezett fel, mint Enrico Caruso és Fjodor Saljapin.

(Forrás: Wikipédia)

Munkássága végletesen megosztotta a szakmát és a közönséget, mert a karmestert a komponista elé helyezte. A népszerű áriák ismétlését megtagadta, s amikor az 1902-es évad utolsó előadásán a közönség Az álarcosbál előadásán emiatt zúgolódott, a szünetben otthagyott csapot-papot és hazament. Néhány éves argentínai kitérő után, 1908-tól a New York-i Metropolitan karnagya és mai értelemben vett sztár lett. Az amerikai átlagembernek ő testesítette meg a zenét, még bélyeg is jelent meg arcképével. Az első világháború alatt hazafias érzelmeitől vezéreltetve hazatért, katonazenekarokat vezényelt a frontvonal közelében, jótékonysági hangversenyeket adott a sebesültek javára. 1921-ben visszaszerződött az átalakított Scalába, amely alatta élte fénykorát. „Teljhatalmú igazgatóként″ megszüntette a vagyonos felső réteg örökletes jogát a páholyok és a földszinti ülések egy részéhez, ezután már mindenki vehetett jegyet, aki meg tudta fizetni az árát. Puccini utolsó operája, a Turandot 1926. áprilisi ősbemutatóján a komponista által leírt utolsó ütemnél „A Maestro itt tette le a tollat″ szavakkal félbeszakította az előadást, a teljes mű csak másnap hangzott el. A premiert meg akarta tisztelni Mussolini is, de azt követelte, hogy bevonulása előtt adják elő a fasiszta himnuszt. Toscanini, aki gyűlölte, ha dirigálni akarnak neki, és a Ducét sem tartotta sokra - a képét sem volt hajlandó kifüggesztetni a Scalában -, erre ultimátumot adott: vagy az előadás himnusszal, de nélküle, vagy ővele, de himnusz nélkül. Mussolininak aznap este más elfoglaltsága akadt...

(Forrás: Wikipédia)

A hatóságok ettől kezdve zaklatták, ezért 1929-ben újra a tengerentúlra szerződött. 1936-ig a New York-i Filharmonikusok vezető karnagya volt, 1937 és 1954 között az NBC rádiótársaság által az ő számára alapított zenekar élén állt. Fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, s a fasizmus és a zsidóüldözések ellen demonstrálva 1936-ban ő dirigálta a mai Izraeli Filharmonikusok elődjének alakuló koncertjét. Ő vezényelt első nem német karmesterként Bayreuthban, Wagner iránti tiszteletből frakkban, pedig a közönség nem is láthatta, és ő vezényelt Verdi és Puccini temetésén is. Csaknem hét évtizedes pályafutása 1954-ben ért véget, amikor látása megromlott, és zenei emlékezőtehetségét is elvesztette. 1957. január 16-án, néhány héttel kilencvenedik születésnapja előtt halt meg New Yorkban, földi maradványait Milánóban helyezték örök nyugalomra. Sokan úgy vélik, ő volt minden idők legnagyobb karmestere, a Maestro. A neves dirigens többször járt Magyarországon, s több magyar muzsikussal állt kapcsolatban. Kodály Zoltánhoz, aki neki ajánlotta Nyári este című szerzeményét, barátság is fűzte, Kodály volt Toscanini lányának esküvői tanúja. A Maestro ajánlása révén szerződtette Carelli Gábor tenoristát a Metropolitan, Solti György pedig 1937-ben azután döntött a karmesteri pálya mellett, hogy Salzburgban vezényelni látta, s később asszisztense is lett. Toscanini volt Doráti Antal és Fricsay Ferenc példaképe, Zubin Mehta pedig nemcsak a legnagyobb karmesternek, hanem a zenei titok legnagyobb tudójának is tartja.

Feleségével és lányával, akinek Kodály volt az esküvői tanúja (forrás: Wikipédia)

Toscanini a zeneművek iránti hűség és pontosság mellett az alkotói szándékot is ismerni akarta, ezért behatóan tanulmányozta a szerzők kéziratait, sőt olykor saját szája íze szerint át is írta azokat. Minden művet fejből vezényelt, már a próbákon kívülről tudta az egész partitúrát. Sokan gyermekkori szeretethiányával magyarázták feltétlen engedelmességre irányuló követelését, ahogy gyakran erőszakosságba torkolló dühkitöréseit is. A diktatórikus módszeréről is híres-hírhedt zenész próbáiról minden idegent kitiltott. A közönséggel és a szakmával is önmagát akarta a megtestesült tökéletesség, a zenei ízlés és feddhetetlenség egyetlen döntőbírájának elfogadtatni, de az is igaz, hogy önmagával szemben is kérlelhetetlen volt. A tehetséget elismerte és támogatta, egész életét a zenei alázat jellemezte.

(mti)

• Publikálva: 2017.03.23. 12:51