Múltjában él a Nemzeti...

...és a Müsziben beszélünk róla

Beszélgetéssorozat indul a színházi hagyományokról, egy új közösségi helyszínen, a MÜSZI-ben.

A "Müszi" szót az idősebb generáció a szocialista korszak egyik legendás reklámjából ismerhette. Ebben egy keménykalapos, pösze úr csettintve éltetett egy céget, amiről senki sem tudta, mivel foglalkozik, ám a reklámot mindenki ismerte. Az új generációk számára ez a szó minden bizonnyal egészen mást fog jelenteni: a mai MÜSZI (Művelődési Szint) alulról szerveződő, innovatív szakmai műhely, sziget a független alkotók számára – egy szintén a múltat idéző helyszín, a Corvin Áruház harmadik emeletén. Itt nemcsak képzőművészek, fotósok tevékenykednek saját kis bérelt stúdiójukban, hanem kiállítások, a MOME kihelyezett órái is helyet kapnak, valamint ismeretterjesztő előadásokat is tartanak.


A MÜSZI, mielőtt MÜSZI lett volna

Minden második szerdán a színház kerül terítékre: a „Múltjában él a Nemzeti…” címmel indított beszélgetéssorozat keretében színházi emlékezetünkről beszélgethetünk, kitekintéssel szomszédaink helyzetére is.

A beszélgetéseket Czékmány Anna, a Veszprémi Egyetem, a MOME és a Shakespeare Akadémia tanára moderálja. Az első alkalomra szeptember 12-én kerül sor, a MÜSZI Nyitogató eseménysorozatában: a moderátor két beszélgetőtársával, Imre Zoltánnal és Hudi Lászlóval boncolgatja a Nemzeti Színház fogalmának jelentését és jelentőségét: azt, hogy mit is jelenthet az intézmény nevében hordozott 'nemzeti' szó. Ez azért válik fontossá, mert az új színházi törvény az egyes intézményeket, illetve társulatokat az új kategóriarendszer alapján kívánja támogatni: a rendszer legmagasabb és egyúttal legtöbb támogatással járó kategóriájának tagjai számára jár ki ezentúl a nemzeti jelző. A második beszélgetésen az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) munkatársa és fiatal kutatója, Szabó Attila Románia és Lengyelország politikai színházi előadásairól beszélt.

Keleti szomszédunknál egész más a humor felfogása a színházban: ez egyrészt az abszurd iránti sokkal nagyobb fogékonyságnak (Ionesco), másrészt egy másfajta, inkább a franciás deklamáló és az olasz pörgő játékstílusnak; a lélektani–realista színjátszási hagyomány hiányának köszönhető. E másfajta színházi játszás- és látásmódnak is köszönhető valószínűleg a fiatal, nemzetközileg elismert rendezőnő és drámaíró, Gianina Cărbunariu munkásságának kibontakozása. A beszélgetésen kortárs problémákat feldolgozó, dokumentarista előadásairól volt szó. Ezek a dokumentarista előadások elsősorban arra kérdeznek rá, hogy „mi is az, amit mi vagy a televízió valóságként értelmez” – majd a diszkrepancia felmutatására épül az előadás. Részleteket láthattunk a Budapesten is többször játszott 20/20 című előadásból, amely az 1990 márciusában történt marosvásárhelyi „etnikai összetűzések” kibogozhatatlan okairól szól. Metódusa a verbatim technikán alapul, azaz valós beszélgetéseket idéz szó szerint. Cărbunariu egyik forradalminak is nevezhető újítása, hogy román és magyar anyanyelvű színészeket játszatott együtt úgy, hogy mindenki a saját anyanyelvét használhatta, az a színésznő pedig, aki román anyanyelvű volt, de Marosvásárhelyen nőtt fel, jelentette a sajátos identitásjáték jokerét. Mivel az alkotás kétnyelvű, a mindkét nyelvet nem beszélő közönség számára sokszor nem érthető minden rétegében. Sajátos feldolgozása a kisebbség–többség viszonyának – bármlyen nézőpontból is tekintünk rá. Magyarországon az ilyen dramaturgiai technikán alapuló dokumentarista előadások még nem elég elterjedtek. A PanoDráma két előadása sorolható ide: az egyik a nagy médiavisszhangnak örvendő Szóról szóra című előadás, a másik a Trafóban épp most újra játszott Tanulni, tanulni alkotás. Szabó Attila példaképpen bemutatott egy másik előadást is. A fiatal román színházcsinálók közé tartozik Peca Ștefan is, akinek a Románia 21 című színművét egy amerikai rendezőnő, Pia Furtado alkalmazta színpadra – ez a revütípusú rendezés a Krétakör Hazám, hazám című alkotásához hasonlítható.

Alulról szerveződés és fenntarthatóság – a MÜSZI jelszavai

A hátralévő rövid időben a lengyel kortárs politikai színházat mutatta be Szabó Attila, Krystian Lupa rendező tanítványainak előadásaiból vett részletekkel. Az egyik Krzysztof Warlikowski (A)pollonia című rendezése, amely az ógörög drámairodalmat szövi össze négyórás, szünet nélküli gigantikus előadássá, és a bűn és a bűnösség kérdéseit járja körül. A másik példaelőadás Dorota Masłowska színműve alapján Grzegorz Jarzyna-rendezése volt. Ez a lengyel színház újra és újra felbukkanó témáját járja körül: miképpen lehet feldolgozni a második világháború borzalmait, hogyan változtatták meg a történtek a lengyel identitást.

Érdemes közelről is megszemlélni a lengyel előadások formabontó, 3D-s DVD-borítóját is. Nemhiába, Tadeusz Kantor rajtahagyta kéznyomát a színházon.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2012.10.01. 14:00 • Címke: közösség, épület, színház