A grandiózus méretekben gondolkozó

1873. szeptember 9-én született Max Reinhardt, a huszadik századi rendezői színház megteremtője. Akkor csöppent bele a modern színházi gondolkozás folyamatába, amikor az már készen állt a változásra, a modernség befogadására és új stílusok kipróbálására.

Osztrák zsidó családba született Maximillian Goldmann néven. 1890-ben színészként debütált a színpadon, 1902 óta pedig rendezett is folyamatosan. Zola, Wagner, Strindberg, Appia elméletei sokat hatottak rá, de főképpen Richard Wagner esztétikai felfogását tanulmányozta sokat. Szerinte a legfontosabb, hogy a zene, a költészet, a tánc tökéletesen egyenlő arányban jelenjen meg a színpadon. Gesamtkunstwerk megteremtésére törekedett, visszautasította a realista/naturalista színház társadalomkritikai karakterét; új, expresszív formákat keresett és a szimbolista színház művészetét teremtette meg. De az egyensúly fontosságát a szerző, a rendező és a színész szerepében is látta. Ő volt az első rendező, aki számára a dráma szövege nem homályosított el mindent, hanem csak egy alkotóeleme volt az előadásnak. A szöveget az akkori szokásokkal ellentétben szabadon kezelte, átértelmezte. Vele kezdődött a Szentivánéji álom vígjátéki oldalának kidomborítása.

Reinhardt fiatalon

A Gesamtkunstwerk eszközeit arra használta, hogy az adott színmű szövegében nem kimondott mögöttes tartalmakat keresse és azokat jelenítette meg különböző eszközökkel a színpadon. Például Edvard Munchtól is rendelt díszlet- és jelmezterveket, amelyek főképp az előadások atmoszféráját közvetítették, erősítették.


A Szentivánéji álom (a felvétel 1905-ben készült)

Reinhardt másik innovatív gondolata az volt, hogy a színházaknak kell legyen egy nagy nézőterük, ugyanakkor egy kisebb befogadású kamaratermük is, ahol kísérletező előadásokat tarthatnak.  Reinhardt azon kívül, hogy rengeteg színházépületet kipróbált és át is alakított elképzeléseinek megfelelően, tovább tervezett. Tömegeknek akarta előadásait megmutatni. Arénákban gondolkozott. Az első előadás, amelyet 3000 főnek tudott egy este megmutatni, a Münchenben megrendezett Oidipusz király volt, amely nem csak a közönség számában volt grandiózus, a színpadra állított kar is 100 főből állt. Reinhardt a színház és a valóság kapcsolatát úgy akarta felbontani, hogy megszüntette a nézőtér és a színpad távolságát, csökkentette a magasságbeli különbségeket és a kart úgy mozgatta a színpadon, mintha az a közönségből bomlana ki. De nem minden este telt meg a nézőtér. Reinhardt viszont tudta, hogy közönséget sok városban találhat, ezért sokszor ugyanazt a rendezést több nyelvterületen is színre vitte. Így például az Oidipusz királyt nem csak Münchenben és Berlinben vitte színre, hanem Londoban angol színészekkel és Budapesten is magyar színészekkel a Beketow Cirkuszban, 1911-ben.

Az Oidipusz király hatalmas kara

Legnagyobb rendezése, amely nevével leginkább összeforrott, a Mirakel (A csoda) című előadás, amely egy apáca viszontagságos életéről szól, és amelynek premierjét 1911-ben tartották a 30 000 fő befogadására képes Olympia Hallban, utolsó előadását pedig 1930-ban. Erős látványvilágot használt, fontos volt az érzékiséget sugalló vizuális eszközök használata, hiszen ilyenkor a közönség mégis nagyon távol került a színtértől, ezért a színészi játék hatása sokszor nem jutott el teljességében hozzá. A csarnok belsejét gótikus díszekkel és festett üvegablakokkal dekorálták, a középső térrészen alakították ki a főhajót és itt állt a süllyesztőből kiemelkedő Madonna is. Az volt a célja, hogy „nagy tömegek szívéhez szólni erőteljes és mély hatással”.

A Salzburgi Ünnepi Játékok első előadása, Reinhardt rendezésében: Akárki

A hihetetlenül termékeny rendezői és színházteremtői karrier mellett magánélete is viharos volt. Első felesége Else Heims színésznő volt, akitől két fia született. Egy darabig boldog házasságban éltek, aztán Reinhardt megismerte Helene Thimiget, aki ugyancsak több előadásában játszott. Reinhardt szeretett volna minél hamarabb elválni, Heims viszont sértve érezte magát, rendkívül megnehezítette válást és megtiltotta, hogy a rendező a gyerekeit látogathassa. Végül 1935-ben kimondták a válást. Reinhardt azonnal elvette feleségül Helenét, majd vele együtt emigrált Amerikába. A felesége lassabban tanult meg angolul, ezért az elején csak apróbb szerepeket kapott, később több előadásban és filmben szerepelt.

Reinhardt nemcsak egy-egy vendégjáték erejéig és nemcsak áttételesen éreztette hatását Magyarországon, hanem sok személyes kapcsolatot is ápolt a magyar alkotókkal. Az 1890-es évek második felétől 1935-ig először még színészként, később pedig már rendezőként is rendszeresen felbukkant Budapesten különböző vendégjátékok alkalmával. Magyar színészek is dolgoztak színházában, például Bárdos Artúr (asszisztenseként dolgozott, később jó barátja lett) vagy Péchy Blanka, aki a Theater in der Josefstadt társulatának a tagja volt 1928-34 között, Beregi Oszkár pedig a Deutsches Theater időszakában dolgozott vele. De Bulla Elmát is ő fedezte fel, és szoros kapcsolatban állt több magyar drámaíróval, például Molnár Ferenccel, akinek több művét is műsorra tűzte. A századeleji budapesti élet is sokat köszönhet neki: Kondor Ernő Reinhardt Budapesten is bemutatott Schall und Rauch című kabaréját látván unta meg banktisztviselői munkáját, és arra gondolt, hogy mi lenne, ha ő is ilyen kabaréműsorokat játszó lokált nyitna. Így nyílt meg az állandó programmal rendelkező kabaré Budapesten, amelyet sokáig Nagy Endre vezetett. Bár ez az előadás Reinhardt egyik korai alkotása, de már mutatja, hogyan gondolkozott a színházról: számára a demokratikus színház sikerének mutatója az előadás eladhatósága. Azaz: az előadás piaci terméknek számított számára, amelyet a színházat magas művészetként tisztelők a mai napig nem bocsátanak meg neki.

Bakk Ágnes

• Publikálva: 2013.09.11. 14:24 • Címke: színház, évforduló