Aki előbb énekelt, mint beszélt – Beszélgetés a 70 éves Poór Péterrel

Belépek a sashalmi ház kapuján. Ne lépjen rá a csigára! – figyelmeztet. Óvatosan haladok a takaros kertben, az őszi, nyirkos avaron. Megmutatja a tíz macskáját, legalábbis a bátrabbakat, amik előmerészkedtek a vendég érkezésére. Nagy állatbarát a házigazda – és roppant előzékeny, kedves ember. Épp ilyennek képzeltem. Semmit nem változott – mondom, ő szabadkozik, öregedésről beszél. Pedig, úgy tűnik, a táncdalénekesek nem öregszenek: akik szeretik ezt a hivatást, azokra vigyáz az idő.

Alighogy letelepszünk a házban, a táncdalfesztiválokra terelődik a szó. Hogy miért van az, hogy egy hatvanas évekbeli televíziós műsorfolyam máig meghatározza egy művésznemzedék pályáját. Ők az örök táncdalénekesek. Ő az Utánam a vízözön című dallal aratott sikert az 1967-es fesztiválon.

– A táncdalfesztivál úttörő megmozdulás és könnyűzenei áttörés volt. A küldetése az volt, hogy a televízióban új, magyar slágerek szülessenek. Addig csak kávéházakban terjedtek a dalok, néha a rádió játszott slágereket. Akkor még egyetlen magyar televízió volt, és nem is volt minden nap adás. Egy olyan sikeres műsor, mint a táncdalfesztivál, eseménynek számított. Elnéptelenedtek az utcák, amikor sugározták, mindenki a televíziót nézte. Pedig nem is volt mindenkinek készüléke, volt, ahol húszan ültek körbe egy képernyőt. A fesztiválra több ezer ember jelentkezett, a fél ország „tehetséges, fiatal énekesnek” érezte magát. Így aztán voltak kiváló, és voltak borzasztóan rossz jelöltek is.

Három fordulón mentem át. Harmincas csoportokban hívták be a Magyar Rádió egyik stúdiójába a jelölteket. Az üres stúdióban, egy szál zongora kíséretével kellett énekelni. Az üveg mögött, a vezérlőből, a „nagyfőnökök” nézték az előadót. Olyanok, mint Bolba Lajos, a tánczenei osztály vezetője, Bágya András zeneszerző, Körmendi Vilmos karmester, hangszerelő, ők válogatták ki a szereplőket. Ők akkor megközelíthetetlennek tűntek, később jó barátságba kerültem velük. Az első fordulóban két dalt énekeltem, ezeket én választhattam ki. Dobsa Sándor kísért zongorán, a Stúdió 11 nagyszerű muzsikusa. Fantasztikus jó zongorista volt, élmény volt úgy énekelni, hogy ő kísért, ez szárnyakat adott akkor.

Az első fordulón simán túljutottam, a másodikra ismét harminc embert hívtak be. Az elsőből hárman kerültünk föl a másodikba. Ebben a középdöntőben egy nagyon bosszantó dolog történt. Pont egy feltűnően jóképű, magas, elegáns, jól öltözött fiú ment be előttem, aki ráadásul virtuóz módon énekelt. Mérgelődtem, hogy miért pont előttem kell lenni ennek a srácnak, amikor ezt biztos beválasztják a fesztiválba. Kettőt egymás után nem fognak kiemelni. Végül mégis így történt. Ő volt Szécsi Pál.

Később is összefonódott a pályájuk?

Igen, nagyon jó barátom lett Pali, sokáig párhuzamosan haladt a szakmai előmenetelünk. Az Országos Rendező Iroda (ORI) gyakran rendezett turnékat a Balaton körül. Egy zenekar lépett föl, mint az Illés, Omega, Metró, Syrius, Expressz, és válogattak hozzá szólistákat, színészeket, parodistát is, kialakult egy komplett műsor. Olyan címekkel, mint Halló, itt Balaton; Slágerhullám. Ilyenkor Szécsi – Poór mindig egy öltözőben készült, egy szállodai szobában aludtunk, privát is összejártunk. Nagyon kellemes ember volt. Olyan, aki keveset tanult, és mégis sokat tudott. Én mindig azon stresszeltem, hogy nehogy elrontsam a szöveget, nagyon lelkiismeretesen készültem, hogy biztosan érezzem magam a színpadon. Pali képes volt arra, hogy az élő adás napján, délután tanulta meg a dalt tíz perc alatt.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza a kezdetekhez. Hogy határozta el, hogy énekes lesz?

Kisbaba koromban az anyukám, hogy ne bömböljek, leült a kiságyam mellé, és gyerekdalokat énekelt. Mielőtt egyetlen szót is szóltam volna, az egyik ilyen kis dalt elénekeltem neki. Tehát előbb tanultam meg énekelni, mint beszélni. Később a nővérem tanult zongorázni (Poór Klári, a későbbi televíziós). Én is kedvet kaptam. Egy szeretetreméltó, idős nénihez jártunk zongoraórákra. Sajnos nem sokkal később meghalt, és egy másik tanárhoz kerültünk, aki egy-két óra alatt megutáltatta velünk a zongorázást. A nővérem azért remek idegrendszerrel képes volt folytatni. Én oda többet nem mentem. Apám javaslatára – aki mérnök volt, de igen jól hegedült – elkezdtem hegedülni. Az egész család játszott valamilyen hangszeren, vagy énekelt.

Jó hangulatú család lehetett!

Szívesen is emlékszem rá vissza. Tősgyökeres budapesti vagyok, egy nagy Váci utcai lakásban laktunk, több generáció együtt. Gyakran tartottunk családi rendezvényeket, ahol a nők zongoráztak, én pedig énekeltem. Egy alkalommal, még egész kisfiú lehettem, nagyapám összecsapta a kezét: hogy ez a gyerek milyen szépen, tisztán énekel! Ettől vérszemet kaptam, és attól kezdve állandóan énekeltem. Persze nem tudtam akkor még, hogy az összes nagypapának az unokája a legtökéletesebb a világon. Nagyapám a Ruházati Bolt Vállalatnál dolgozott, mint könyvelő, és vállalati rendezvényekre is bevitt minket, ott is felléptünk. Egy ilyen vállalati rendezvényen ismerkedtem meg Benkő Lacival, a későbbi Omegással, aki ugyanott tette meg első lépéseit a szakmában.

Táncdalfesztivál, 1969

Ezek alapján a családi ösztönzés megvolt. Nyilván önt is érték olyan élmények, amelyek a tánczene felé terelgették. Ki volt a példaképe, kinek a dalait hallgatta a legszívesebben?

Gyerekként Németh Lehel volt a kedvencem, nagyon szerettem az énekstílusát, egyéniségét. Igyekeztem elmenni minden fellépésére. Nehéz ezt utólag megérteni, de ő nem csak egy énekes volt, olyan aurája volt, mint azóta senkinek. Imádták az emberek. Személyesen nem ismertem őt, csak később, amikor már befutott énekes voltam, egy kanadai turnémon jutott eszembe, hogy Németh Lehel Kanadába emigrált. Érdeklődtem utána. A turné központja Torontóban volt, egy családnál laktam. Egyik nap csörgött a telefon, és Németh Lehel szólt bele. Kerestél, itt vagyok – mondta. Attól kezdve minden nap, amíg Kanadában voltam, órákig beszéltünk telefonon. Azt ígérte, egyszer eljön megnézni, de betegség miatt lemondta. A búcsúestemre eljött. Az előadás kezdete előtt benéztem az üres terembe, egyedül ült a nézőtéren. Ezer kilométert autózott, hogy megismerjen. Ebből egy olyan barátság kerekedett, ami a haláláig tartott. Ez a búcsúbuli pedig reggel hatkor ért véget, és közben rábeszéltem Lehelt, hogy ő is énekeljen. Szabadkozott, hogy már nem emlékszik a dalszövegekre. Nem baj, mondtam, majd súgok. Fergeteges siker volt.

Két szín meghatározó a pályáján. A vörös és a fekete. Egész pontosan a Piros tulipán és a Fekete vonat című dalok.

S. Nagy István mondta mindig, hogy akkor jó, ha egy dal „színes”, tehát már a címében vagy jellemző soraiban is megjelenik egy szín, ez megkönnyíti, hogy egy kép alakuljon ki a hallgatóban. Én pedig azt mondom mindig, hogy akkor jó egy táncdal, ha jó „bemondása” van, van benne egy olyan szövegrészlet, ami valamit felidéz az emberek agyában, egy hangulatot. Ezek a dalok tartalmazták ezeket a trükköket, és népszerűek is lettek. Később elkezdett érdekelni a dalszövegírás, és magam is próbáltam alkalmazni ilyen ötleteket.

El kell ismerni, a Fekete vonat az elmúlt ötven év egyik legnépszerűbb magyar dala, tehát valami titka biztosan van.

Pedig először rajtam kívül senki sem hitt benne. Havasy Viktor zeneszerző keresett meg vele, és beadtam a rádióba a kottát, hogy szeretném elénekelni. A szöveget hat példányban kellett mellékelni, mert hattagú bizottság bírálta el. Annak rendje és módja szerint el is utasították. Még egy helyen lehetett vele próbálkozni, a szintén monopolhelyzetben lévő Hanglemezgyárban. Miután a cenzorok, az Országos Táncdal- és Sanzonbizottság elfogadta a szöveget, meg lehetett kísérelni náluk is bemutatni. Ők is visszautasították. Azért én nem adtam fel. Véletlenül megismerkedtem a magyar televízió egyik rendezőasszisztensével, ő ráharapott. A Halló fiúk, halló lányok című műsorba vette be. A Syrius együttessel, az ős-Syriusszal turnéztam akkoriban, Baronits Zsolt volt a vezetője, és a zenekar hangszerelte meg a dalt. Két nap múlva föl kellett venni, playbackben kellett ráénekelnem. A tévéfelvételen a zenészek árnyképként vonultak mögöttem, a Zsolt a szaxofonnal, a Rákosi Laci a gitárjával…

Tél volt, óriási havazás. A hangfelvétel napján két helyen léptünk fel vidéken, éjjel fél kettőkor érkeztünk a Magyar Rádióhoz. A rendező nagyon türelmetlen volt. Az alapot elsőre vették föl, én meg voltam fázva, át voltam fagyva, halál fáradtan énekeltem. Ez került a tévéfelvételbe is. Nekem sosem tetszett ez a verzió, de így ment le a tévében. Vasárnap délelőtt adták le, és egy nap alatt sláger lett. Aznap délután és este már fellépéseim voltak, s mindkettőn kórusban követelte a közönség, felállva énekelték velem.

Nos, azok után, hogy a rádió és a lemezgyár is visszautasította, végül ötvenezer példányban nyomták ki a lemezt, ami pár nap alatt elfogyott. Utána viszont két évig nem adták ki. Majd újra piacra dobták, hogy a „bevételi tervet” teljesítsék. Ekkor lett aranylemez, százezer példány után. Majd még sok kiadást megért, minden idők egyik legtöbbet eladott hanglemeze lett. Külföldön viszont nem én vezettem be, oroszul Koós János énekelte, aki a Szovjetunióban is befutott előadónak számított.

Nézzük a másik „alapszínt”, a pirosat!

Az egy Táncdalfesztivál dal volt, 1968-ból. Németh Gábor írta, S. Nagy szövegével. Amikor először hallottam, úgy gondoltam, lehet, hogy nem fogok vele fesztivált nyerni, nem olyan nagyívű dal, de igazi kellemes kis sláger. Nem is nyerni akartam vele, hanem azt akartam, hogy legyen egy dal, amit szeretnek az emberek és a nevemhez kötik. Beadtuk a fesztiválra, ráírtam a nevem, hogy én szeretném énekelni, és csodák csodájára elfogadták. Volt egy másik dal is, amit a leges legrégebbi barátom, Fáy András írt, Szenes Ivánnal. Grandiózus fesztiváldalnak éreztem. Tartottam tőle, hogy az egyik ki fog esni. Végül mindkettő döntőbe került. Bevált, amit elképzeltem. A másikat, a Miért nem tudsz te lelkesedni címűt, a zsűri nagyobbra értékelte, a Piros tulipán viszont népszerűbb lett.

A hatvanas évek sikerei után a Színművészeti Főiskolára járt, Vámos László osztályában, 1974-ben végzett operett-musical szakon. Hat éven keresztül színházakban zenés darabok főszerepeit játszotta. Aztán mégis a táncdalénekesi pálya vált inkább meghatározóvá, sok külföldi turnéval tarkítva. És sok világslágerrel a klasszikus vokális popzene világából, melyeket ön adott elő először magyarul.

Az elsőt Vándor Kálmántól kaptam. Tudtam, hogy remek szövegeket ír olasz slágerekre. A San Remói fesztivál egyik sikerdalát, a Zingarát magyarította nekem. Eredetileg Bobby Solo, illetve Iva Zanicchi énekelték. Gyakran bementem Kálmánhoz a Népszavához, ahol sportrovat vezető volt. Egyébként egyszeres válogatott labdarúgó volt, istenien focizott, remekül teniszezett, imádta a sportot. Sőt, most is imádja, 92 évesen, kitűnő barátom máig. Kálmán másik vesszőparipája Olaszország volt, perfekt volt olaszból. A szerkesztőségben állandóan bömbölt a magnó, mi meg torkunk szakadtából kiabáltuk a dalokat. Elég szokatlan látványt nyújtottunk munkaidőben, egy dolgos szerkesztőség kellős közepén. Összecsődültek a munkatársak. Menjetek a dolgotokra! – hessegette el őket Kálmán, majd cinkos mosollyal hozzátette: De akinek tetszik, maradhat.

Később én is elkezdtem szövegeket írni. Volt, hogy Kálmán csinálta meg a nyersfordítást, amit hozzáidomítottam a zenéhez. Volt, hogy közösen dolgoztunk, pompásan szórakoztunk együtt. Egy alkalommal az Ady Endre Művelődési Házban léptem fel, és észrevettem, hogy a második sorban ott ül. Bejött utána az öltözőbe gratulálni. Mint egy igazi olasz, úgy énekelsz – mondta. Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Felvetette, hogy csináljunk egy közös lemezt csupa olasz slágerből. Ez lett a Bella Italia. A címadó dalnak Kálmánnal együtt írtuk a szövegét, egyébként ez nem olasz dal volt, hanem csak olaszokról szólt – Engelbert Humperdinck az eredeti előadója.

A dalszövegírás azóta is foglalkoztat. Bár a televízióba mindig szívesebben vittem olyan dalt, amit más írt, s így közös sikerünk lehetett vele. De gyakran jutnak eszembe érdekes sorok. A Varázsló dalnál például kihívás volt értelmes szöveget kerekíteni a refrén köré. Megoldottam. „Jobb ez, mint a kígyóháj vagy kengurutüdő, így mondja a mesterboszorkány. Ettől még a kopasz ember haja is kinő. Tótágast áll itt a tudomány.” (énekelni kezd és nevet)

Poór Péter a táncdalfesztiválok után négy és fél évtizeddel is rendszeresen fellép. Általában másfél órás önálló műsorokat ad, egyedül – illetve Molnár Orsival duettben énekel. Régen negyedóra jutott rá, igaz, volt, hogy egy este alatt négy helyszínen is, négy különböző településen. De ma már nem szerveznek olyan igazi haknikat. Az „aranykorban” egész csoportnyi művész utazott el a vidéki fellépésekre, színészek és könnyűzenészek együtt. Kedves emlékként őrzi a Honthy Hannával, Latabár Kálmánnal, Bilicsi Tivadarral, Alfonzóval közös estéket.

A Koldusdiák című operettben Csorba Ilonával

Azért nem panaszkodhat: ma, a hetvenedik születésnapján is két helyszínre hívták, kívánjuk, hogy ez a következő évtizedekben is így legyen. Ünneplésre ma sem készül – csak énekelni fog, a Fekete vonatot – és a többit. Még egy szín a palettáról: örökzöld. Hétköznapjai javarészét pedig a tanítás tölti ki. Búcsúzóul berak nekem egy CD-t, amelyen az egyik tanítványa énekli az Ol’ Man Rivert.

Látom, hogy könny szökik a szemébe. Valószínűleg arra gondol, hogy ez a fiatalember előbb énekelt, mint beszélt.

Képes Gábor

• Publikálva: 2014.09.20. 08:00 • Címke: interjú, évforduló