Simonetti a fedélzeten

Múlt vasárnap különleges filmzenei szeánsznak adott helyet a budapesti A38 Hajó: az olasz horror zenei géniusza, Claudio Simonetti lépett fel itt, mai Goblin formációjával. Természetesen mi is ott voltunk.

Kínosan hosszúnak tűnt az előzenekar fellépése – persze az előzenekarokénál hálátlanabb szerep nemigen van –, majd nyolc helyett negyed tíz felé végre megjelent a Goblin. Addig egy magas, támlás szék jelezte csak Simonetti helyét a színpadon. Előtte szintetizátorok. Kicsit hátborzongató érzés: Simonetti helye – de a várakozás olyan erős, hogy már szinte látni, ahogy a szintetizátorokat bűvöli.
Aztán elszabadul a Pokol – illetve nem ez a helyes kifejezés, mert a leghíresebb olasz horrorrendező, Dario Argento Inferno című filmjének kivételesen nem Simonetti és a Goblin alkotta a zenéjét. Ellenben a szintén kult státuszú Ruggero Deodato Inferno in diretta című, 1985-ös alkotásában már Simonetti parádés elektronikus műve szól:



De ezen a vasárnap estén nem hangzott el ez sem. Sóhajok – erre épül az egész estés produkció. Dario Argento 1977-es Suspiria (Sóhajok) című filmjét láthatjuk, több vászonra kivetítve, s a zenével kísért részeknél Goblinék belépnek, élőben játszanak. A közel negyvenéves film színei, fényei, teátrális pompája, a nézők tűrőképességét rafináltan próbálgató érzékimpulzusai ma is hátborzongatóak. Érezhető, mennyire távol van már ez a film: hagyományai, a Mario Bava óta oly virulens és jellegzetes, oly rikító és direkt, erotikus-misztikus thriller, amely a sárga ponyvaregényekről a giallo nevet kapta; a német expresszionista és gótikus horror, a brit Hammer-filmek hideglelős furcsasággal bevilágított rémkastélyai – a filmtörténet részei. Argento viszont, aki legismertebb filmjeiben Simonettit és együttesét, a Goblint választotta zenei alkotótársaiul, ma is jelenvaló.



A zene nélküli, meglehetősen hosszú epizódok, dialógusok alatt Simonetti általában rezzenéstelen ül a helyén, néha rásandít zenésztársaira, Bruno Previtali gitárosra, Federico Amorosi basszusgitárosra és különösen Titta Tani dobossal kommunikálnak egy-egy grimasszal, nevetéssel. Vagy csak rágcsálja a körmét, nem tudni, szórakozottságból – vagy esetleg a cselekmény ragadja meg, s kissé réveteg arckifejezése ellenére benne él a hetvenes évek horrordíszletében.

Aztán ha kell, hajszálpontosan közbelép. Hipnotikusan egyszerű, monoton dallamok, semmi cifrázás, semmi meglepetés: illetve mégis meglepő a filmmel való tökéletes összjáték, a zene ijesztő kongása. Nagyon érdekes, ahogy az eredeti szerzőt láthatjuk, ahogy ujjai szaladnak a billentyűkön, ahogy a megfelelő részeknél „belesóhajt” a mikrofonba.



Ennyi történik. Egy világhírű zenész, hús-vér filmzene-történet, profi, méltó zenésztársakkal. Az eredeti, hetvenes években alakult Goblin nyomán, új muzsikusokkal, a többedik formációban. Véget ér a horrorklasszikus, amit a közönség állva nézhetett végig, s még sokáig hatása alatt van.

Kicsit érthetetlen, de voltak a teremben olyanok is, akiket nem tudni, mi motivált, hogy a 3500 forintos jegyet megvegyék: néhányan a pult mellett, részegen ricsajozták végig a filmet, sörösüveggel a kézben, az egyik izgalmas jelenetnél egyikük gyerekesen-gúnyolódva felkiabált a vászonra a szereplőnek: „Ne menj be!”

Szerencsére a nézők jó része lelkes rajongó, ez a viseletekről, pólókról látszik: vagy a progresszív rock híve, vagy a horroré, most a kettő legtökéletesebb metszetét kapták. Beszélgetek néhány rajongóval: egy harmincasnak tűnő férfi az első sorból táncolta végig a koncert-vetítés kombót, s mint megtudom, Pozsonyban is ott volt a Goblin koncertjén. A rajongók közül sokan filmes folyóiratok és blogok szerzői, talán évek óta vártak erre a találkozásra.

Egy kis asztalkán egy olasz lány Goblin-posztereket, pólókat és hanglemezeket árul. Az 1975-ös Profondo Rosso című Argento-film zenéjéből készített válogatást veszem meg: piros lemezborító, piros bakelitlemez. Látom magam előtt a film zseniális képsorait – a Nagyításból is ismert David Hemmings alakítását. S hallom az elmaradhatatlan dallamokat. Simonetti akkor 23 éves volt, a Suspiria alkotásakor 25. Azóta ez élteti, ez ő.


(forrás: Claudio Simonetti Facebook-oldala)

Brazíliában született, édesapja, Enrico Simonetti az olasz popkultúra jellegzetes alakja.
 


A zeneszerzés alapjait már Rómában, a nagy hagyományú Conservatorio Santa Ceciliában tanulta meg, s itt vált zongoristává is. Ennek ellenére az 1952-ben született Simonetti már nem a szimfonikus zenén – és nem is a jazzen nevelkedett olasz filmzeneszerzők közé tartozik. Az ő anyanyelve már a rock, s különösen a progresszív rock. De ott bábáskodik az olasz diszkó számos csapata, köztük az Easy Going vagy később, 1983 körül a szenzációs Crazy Gang mellett is.



Mindezt már tudom róla, hiszen ezért vártam hónapok óta ezt a koncertet. Lejön a színpadról, kedvesen, közvetlenül beszélget, fotózkodik, dedikál, az én Profondo Rosso lemezemet is, fekete filctollal. Pár szót beszélgetünk – részben a Budapesten forgatott Vortice Mortale című Deodato-filmről –, s nevetve megígéri, hogy még jön Budapestre. Szívesen látnánk ilyen élő zenével kísért vetítéseket is – vagy akár igazi koncertet, válogatást az életműből. Úgy érzem, lesz lehetőség erre!

A Suspiria Live a jövő pénteken kezdődő Titanic Nemzetközi Filmfesztivál rendezvénye volt. Már várjuk a további programokat, zenei témájú filmeket (is).

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.03.28. 13:34 • Címke: zene, film, koncert