​Róma örök énekese, Claudio Villa

Január elsején lenne kilencven éves Róma és Nápoly dalkultúrájának örök zsenije, Claudio Villa.

Újév gyermeke volt. Rómában született 1926-ban, Claudio Pica néven. 1946-ban kezdett el rádióban énekelni, 1947-től pedig sorra jelentek meg gramofonlemezei, majd később egyéb hanghordozók százain is rögzítették dalait. Korai felvételeire a korszakban elfogadott ideálnak megfelelő, a mai fül számára nőiesen finomnak, szinte hártyavékonynak, lágynak tetsző hangzások virtuóz megoldásai jellemzőek. Nemcsak korszakos jelentőségű könnyűzenei előadó és dalszerző volt, az ötvenes évek mozifilmjeiben is gyakran felbukkant, volt olyan év, hogy hat-hét zenés filmben is látható volt a vásznon. Sok filmjét a főleg komédiákat jegyző, de idősebb korában krimi- és horrorfilmjeiről is világszerte ismertté vált Marino Girolami rendezte.

Claudio Villát nehéz lenne a klasszikus vokális könnyűzene nemzetközi mezőnyének bármely szereplőjéhez is hasonlítani. Persze az opera világából érkező, fájdalmasan rövid pályát befutó, de ragyogó sikert arató, olasz-amerikai Mario Lanza repertoárjával mutatnak rokonságot felvételei – s Villa is énekelt olyan részben olasz, részben amerikai nemzetközi slágereket is, amelyek révén Frank Sinatra vagy Al Martino mellett is említhetnénk nevét. A szimfonikus, nagyzenekari kíséret mellett a jazz hangzása is jól állt neki, egyebek mellett retrospektív, dixieland stílusú hanglemezt is kiadott élete során. Ami Villát mégis világsztárrá tette Japántól a Szovjetunióig, az a hagyományos olasz dalkultúra mélyen átélt, cizellált, érzelemmel- és humorral teli, lefegyverzően természetes előadása volt.

A repertoárjába tartozó dalok jó részét már gyerekkorában, a húszas-harmincas években is fütyörészték szülőhelyének, Róma Trastevere negyedének lakói. Életben és műsoron tartott 19. századi eredetű dalokat is. Részben opera- és operettbetétekről és filmslágerekről van szó, de jellemzően inkább arról a sajátos, megannyi olasz történelmi emléket, szeretett helyszínt és szerenádot, hősszerelmet, féltékenységet és férfibánatot, gyászt és a női szépségbe belefeledkező vágyakozást, gyermeki örömet és baráti mulatságot, meg nem valósult álmokat és könnyes búcsút megörökítő dalkultúráról, amelynek szerzői például a nápolyi Cesare Andrea Bixio és E. A. Mario, s amely a modern európai és amerikai popzene egyik legfontosabb forrása.

Lehetne népies műdalnak (folk) és táncdalnak is nevezni ezeket a tökéletesre formált, apró kis dalkölteményeket, melyeknek Villa sokszor megújuló, ismert előadója lett. Miután a negyvenes, ötvenes években e dalok sorát jelentette meg 78-as fordulatszámú gramofonlemezeken, a hetvenes években Antologia Della Canzone Italiana címmel lemezsorozatot adott ki, az itáliai daltörténet korszakaiból nagyon sokoldalúan merítve.

Ezt a dalkultúrát új erővel és új szerzőkkel látta el az olasz dalfesztiválok ötvenes-hatvanas évekbeli sorozata, élükön San Remo máig életben tartott, legendás fesztiváljával – és az olasz rádió- és televízió (RAI) megannyi népszerű, tematikus műsorával. A magyar és megannyi más európai ország popzenéje sem tagadhatná ezt a markáns olasz hatást.

Claudio Villa 1962-ben San Remoban az Addio, Addio-t énekli (forrás: Wikipedia)

Claudio Villa pedig – a hazánkban lényegesen ismertebb Domenico Modugnóval holtversenyben – a legtöbbször, négyszer nyerte meg San Remo fesztiválját: 1955-ben a Buongiorno tristezza, 1957-ben a Corde della mia chitarra, 1962-ben az Addio, addio, 1967-ben a Non pensare a me című dallal. Az Addio, addio-t ugyabban az évben az Eurovíziós Dalfesztiválon is alkalma volt bemutatni, 1967-ben pedig a Non andare più lontano című számmal indult a nemzetközi megmérettetésen.

Az olasz televíziózás egyik legnépszerűbb, táncdalfesztivál jellegű show műsorában, a Canzonissimában is többször szerepelt. Nagy sikert aratott a Senza Rete című televíziós műsorsorozatban is, ahol emlékezetes például az Offenbach dallama nyomán táncdallá lényegülő Povero Cuore előadása, csodálatos összhangban a nagyszerű karmester, Pino Calvi zenekarával. Nem túlzás azt állítani: Villa maga volt az olasz fesztiválkultúra – s ezért különösen megrendítő, hogy halálhírét is az 1987-es San Remo-i dalfesztiválon jelentette be annak állandó műsorvezetője, Pippo Baudo.

Claudio Villa az ötvenes években volt ereje teljében, akkor alakította ki a rá jellemző stílusjegyeket, de a hatvanas évek második felében ismét az érdeklődés középpontjába került. Ezt kisebb szünetekkel élete végéig megtartotta, lassan fogyó erejét pedig éppen azzal leplezte, hogy dalait óriási erőfeszítéssel, olykor üvöltve énekelte. Fiatal korában is áradó, megdöbbentő erejű hangjából kései műsoraiban attrakciót csinált az olasz televíziózás, tréfát űztek belőle, hogy a Granada vagy a Mexico című dalában meghökkentően hosszan „kitart” egy-egy hangot – ezekhez a tréfákhoz saját maga asszisztált, talán nem bánta, hogy az új popzene világában ő már lokális kuriózumnak számít. Magánéleti fordulatai, fiatal felesége és a motorkerékpározás iránti szerelme is része volt a róla kialakult képnek.

Aki viszont meghallgatja-megnézi utolsó, igazán méltó koncertjének, a Concerto All’Italianának felvételeit (1980), ahol a Nello Ciangherotti vezényelte nagyzenekar közepén, állómikrofonja mögött varázsol ez a kivételes művész, az életre szóló élményt szerezhet a „canzonék” világából. Mintha láthatatlan burát vonna maga köré, úgy áll az időn kívül Claudio Villa, aprócska intésekkel és színpadias mozdulatokkal rajzolja meg a dalok történetét, hagyja magát átszellemülni és átlényegülni, hangjával lesimogatja a port az évtizedes költeményekről, amelyek elevenen tárják elénk Olaszország huszadik századát, a tangózó párokat, Róma zegzugos utcáinak ódonságát éppúgy, mint az antifasiszta felhangokkal is érthető háborús slágereket, a hétköznapi ember szenvedéseit és szenvedélyeit.

Ennél hazafiasabb, ennél igazabb kompozíciót aligha lehet elképzelni, mint amit ez az ekkor három és fél évtizede pályán lévő, középkorú, őszülő halántékú, alacsony férfi alkot, s amelyre főleg idősebbekből álló közönsége bekiabálásokkal, bravózással és sikoltásokkal, tehát élettelien és mégis a hangverseny kereteit megtartva reagál. Villa és az ő közönsége együtt alkotja azt az időkapszulát, amely a véges térben valami végtelent mutat meg számunkra: azt, hogy egy szórakoztató művész mire képes, mit tehet egy ország emlékezetéért.

A közismerten baloldali kötődésű művész többször járt a keleti blokk országaiban, hazánkban mégis kevésbé ismert a neve. Persze jól ismerte művészetét egyik legnagyobb dalszövegírónk, az olasz dalok rendszeres műfordítója, Vándor Kálmán. Villa egyik fesztiválsikerét, a Non pensare a me című dalt is ő ültette át magyarra, nálunk, Kár a könnyekért címmel, Korda György énekelte ezt a megindítóan szép slágert.



Claudio Villa halála óta közel harminc év telt el. Emlékét életben tartják követői – köztük a tanítványából-rajongójából lett énekes, Riccardo Antonelli –, s ha valaki a hamisítatlan „olasz stílusra”, a római – és a nyelvében és hangulatában is külön egységet alkotó nápolyi dalra kíváncsi, még mindig elsőként Claudio Villa dalválogatásait keresi ki a neten és a lemezboltok polcain.

E sorok írója a lemezboltokat pártolja: legyen része egy-egy régi Claudio Villa-LP meghallgatása is az újévi hagyományainknak!

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.12.29. 12:15 • Címke: táncdal, évforduló