​Egy évszázad Hangja. Sinatra 100

Ma lenne százéves a Hang, Frank Sinatra, az amerikai könnyűzene elsőszámú ikonja. Idős korára kissé rekedtessé váló, szépségesen melankolikus, dísztelenül tökéletes férfihangja összetéveszthetetlen – és tizenhét évvel a halála után, ma is ezer helyről hallani.

A negyvenes-ötvenes években lett az Egyesült Államok legnagyobb énekes sztárjává, s vált az Elvis Presley és a rock and roll előtti éra jelképévé. Mondhatnánk azt is, hogy a modern könnyűzene vele kezdődött – persze igazán a műfajt a technikai környezet és az abból adódó lehetőségek, így a gramofonlemez, a film önálló életre kelő slágerei, továbbá a rádió, majd a televízió teremtette meg. És Sinatra sikere sem előzmény nélküli, elég a szintén máig sokak által tisztelt Bing Crosbyra gondolni.

Az ékszerszerűen ragyogó kék szemekkel megáldott Sinatra a nők bálványa volt, s ezt a szerepet nagyon kedvelte is. Kezében pohár viszkijével és szájában cigarettával hódította meg a kaszinók és lokálok fényárban úszó éjszakáját, mozdulataiból a férfiakkal szembeni klasszikus elvárásokhoz igazodó elegancia áradt, dalai érzelmesek voltak, humora és közlései pedig olykor keresetlenül nyersek.

A jazz- és popvilág megkerülhetetlen figurája 1915. december 12-én született New Jersey állam Hoboken városában. Szülei szicíliai bevándorlók voltak, írástudatlan bokszolóból és tűzoltóból később bártulajdonossá lett édesapja a századelőn hajózott be az Államokba. Frank Sinatra büszke volt olasz gyökereire, s el kell ismerni, az itáliai dalkultúra hatása érződik is a beat előtti könnyűzene megannyi olasz-amerikai énekesén. Sinatra kortársa, Frankie Laine (1913-2007), aki a mikrofon mögé állva, néhány elnagyolt mozdulattal és grimasszal is elképesztő atmoszférát teremtett maga körül, eredeti nevén Francesco Paolo LoVecchio volt, a Sinatrához vaskos, hedonista, mégis mindig pompásan elegáns stílusában is közel álló barátja és pályatársa, Dean Martin (1917-1995) pedig Dino Paul Crocetti. De olasz emigráns szülők gyermeke volt Perry Como (1912-2001) is – vagy a náluk tíz-tizenöt évvel fiatalabb, de szintén az ötvenes évek popzenéjét meghatározó nemzedékből többek között Tony Bennett, Al Martino és Julius La Rosa is Itália canzonéit hallgathatta szüleitől.

Sinatra olasz hagyományához sokan hozzáteszik azt is: a szintén szicíliai eredetű maffia megannyi figurájával is élénk kapcsolatot ápolt. Francis Ford Coppola 1972-ben forgatott filmjében, a Keresztapában az énekest, Johnny Fontane-t sokak szerint egyenesen róla mintázták. A szerepet egyébként nagy hitelességgel Al Martino alakította, aki szintén jól ismerte a hatalmas, régi kaszinókat üzemeltető „régi olasz családokat”, így a karakter nemcsak világhírű elődjének, de saját magának is egyfajta emléket állított.

Frank Sinatra először édesapja bárjában énekelt, s kezdetben volt pincér és újságíró is. Egy rádiós tehetségkutató verseny révén futott be, s Harry James, majd Tommy Dorsey zenekaraival kezdte meghódítani az 1940-es évek színpadait. Csak 1952-ig közel kilencven sláger forrott össze a nevével.

Emellett – sok más énekes kortársához hasonlóan – filmszínészként is sikert sikerre halmozott: 1945-ben a Horgonyt fel! című zenés vígjátékban Gene Kelly oldalán tűnt fel, ahogy az 1949-es Egy nap New Yorkban című vígjátékban és a Hagyj ki a játékból című musicalban is.

Közben lassan Sinatra az amerikai média botrányhősévé is vált, és a támadások kereszttüzébe került azért, mert Ava Gardnerrel folytatott viszonya miatt elhagyta feleségét és gyermekeit. 1953-ban Oscar-díjat kapott a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában a Most és mindörökké című háborús filmdrámában nyújtott alakításáért, de a krimi vagy a western kliséi is jól álltak neki.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Rat Pack művészcsapat élén találjuk, ahol Dean Martinnal, Sammy Davis Juniorral, Peter Lawforddal és Joey Bishoppal bolondozták végig sok dallal gazdagított, improvizatívnak tűnő, minden mozdulatában professzionális műsoraikkal Las Vegas színpadait. Csapatuk fergeteges alakítást nyújtott az Oceans’s 11 (A dicső tizenegy) című 1960-as bűnügyi vígjátékban is. A film zenéjét a Sinatrával évtizedeken át együtt dolgozó Nelson Riddle (1921-1985) szerezte. A Rat Pack figurái nemcsak kétes hírnevű üzletemberekkel barátkozó, nagyivó, élveteg figurák voltak, mesterien kidolgozott karaktereik az amerikai álom megtestesítői. S mellette szabadelvű, a rasszizmust elvető művészek – így, ha alakjukról nem is a direkt politika és különösen nem a lázadás jut eszünkbe, nyomot hagytak ők is koruk társadalmán.

A beat előretörése ellenére Frank Sinatra egészen az 1990-es évek közepéig színpadon maradt. Legendás dala az 1966-ban berobbanó Strangers in the night – az Easy-listeningként is emlegetett hagyományos könnyűzene első számú német zeneszerzőjének, Bert Kaempfertnek a szerzeménye. A hatvanas évek végétől egyfajta himnuszává vált a My Way című dal, amelynek angol szövegét az ötvenes évek tinisztárjából szintén könnyűzenei intézménnyé váló Paul Anka írta egy francia dallamra. Hazánkban, magyar nyelven mindkét dalnak Vámosi János rögzítette legemlékezetesebb felvételét.

Frank Sinatra alapvetően a zseniálisan egyedi, érzelmes és az amerikai popkultúrától immár elválaszthatatlan dalelőadásai révén marad meg emlékezetünkben, ezért tisztelte őt Pavarotti és Michael Jackson, ezért ápolja emlékét centenáriumán is Tony Bennett és az amerikai művészvilág minden nemzedéke – ezért vált halhatatlanná.



Nyolcvanadik születésnapján nagyszabású ünnepséggel köszöntötték, s még ő is színpadra lépett.

Azóta, hogy 1998. május 14-én meghalt, a könnyűzene világa örökre megváltozott. Hogy útja könnyebb legyen, egy üveg Jack Danielst, egy doboz Camelt és egy Zippo öngyújtót temettek mellé. De a büszke Hang köztünk maradt, és énekli: „I did it my way.”

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.12.12. 08:39 • Címke: zene, táncdal, évforduló