​Egy nagy magyar tájképfestő

190 éve született a kalandos életű tájképfestő, Ligeti Antal. Nemcsak festőként alkotott európai szintűt, művészetszervezőként a hazai képzőművészeti élet egyik megteremtője is.

Változatos, kalandos, sokszor nélkülözésekkel teli, a későbbiekben megérdemelten sikeres életutat járt be.

Az erdélyi Nagykárolyban töltötte gyermek- és ifjúkorát, tisztes polgárcsalád gyermekeként. Szülei akaratának megfelelően kereskedőinas lett Kolozsvárott, de mindig erősen idegenkedett ettől a pályától, és ha tehette, csavargással és rajzolgatással töltötte szabadidejét. Már kereskedősegédként ismerkedett meg a polihisztor (fényképész, lapalapító, litográfus, nyomdász, címer- és udvari festő) Szathmáry Papp Károllyal, Erdély első és máig legjelentősebb művészfotográfusával, aki nagy hatással volt rá és talán első mestere lehetett. Az ő biztatására 1845-ben gyalog és anyagiak nélkül indult álmai országába, a klasszikus művészetek hazájába, Itáliába, mivel mindenképpen festő akart lenni. Útközben ideig-óráig néhány hasonló vágyakkal bíró ifjú és leendő művésszel – Heinrich Ede, Kovács Mihály, Molnár József – is találkozott, akik hozzá hasonlóan később komoly szerepet játszottak a XIX. század magyar festészetében. Ligeti végül eljutott Firenzébe, vágyott és leendő mesteréhez, a már akkoriban nagyhírű Markó Károlyhoz, aki szeretettel fogadta, és akadémiai tanulmányok elvégzését javasolta neki.

Libanoni cédrusliget (1876)

Ezért – szintén gyalogosan – Münchenbe ment, ahol feltehetően az Akadémián is megfordult. De a szíve mindig Markóhoz húzta, aki végül Ybl Miklós közvetítésére tanítványává fogadta. Mesterétől csak a szabadságharc idejére vált meg, amelyben fegyveresen vett részt, majd a bukás után, némi szerencsével, ismét visszatérhetett hozzá. 1850-ben, már kész festőként hazajött, de eleinte nagyon nehezen boldogult, mert családja gyakorlatilag kitagadta. Sopronban portréfestőként próbált boldogulni, bár igazán csak a tájképfestés érdekelte. Közel egy év után már Pesten próbálkozott, ahol Barabás Miklós szerzett számára néhány megbízást, de ezek csak nagyon szerény megélhetést biztosítottak számára.

Szerencsére hamarosan akadt egy komoly mecénása, gróf Károlyi István, aki fóti kastélyába hívta és két esztendeig biztosította számára a szabad alkotás feltételeit. Megbízásokat adott neki, sőt főúri baráti körének is beajánlotta. Ligeti közben utazgathatott – elsősorban a Károlyi-birtokokon – de felkereste a magyar történelem fontosabb helyszíneit is. Mindenhol érzékeny és pontos vázlatokat készített a tájakról, az épületekről, a hétköznapi élet történéseiről. Később a gróf biztatására és támogatásával eljuthatott a „mesés Keletre” (Palesztina, Egyiptom, Libanon, Betlehem, Rodosz, Ciprus, Baalbek), majd újra Itáliába, illetve Görögországba.

Itáliai táj (1873)

Sivatagi tájak, hegyek és völgyek, tengeri részletek, aprólékosan megörökített fák és növények, sziklacsoportok, benszülöttek, egzotikus állatok kerültek vázlatfüzeteibe, nemegyszer kalandos körülmények között. „Az orienti utam utolja felé majd szerentsétlenül jártam: a Tábor-hegy alatt egy csapat rabló Beduin megtámadott, és már félig Dragománommal együtt le voltam vetkeztetve, midőn a vitéztségökről híres hovárák (lovas Pandurok) bandájából kettő segítségemre érkezett, kik egyszersmind Názárethbe el is kísértek” – írta mecénásának egyik levelében. A teleket általában Rómában tölhette jegyzetei és vázlatai rendszerezésével. Az utazások végeztével visszatért Fótra és itt dolgozott egészen 1861-ig. Ekkor megházasodott és Pestre költözött.

A sokat utazgató Ligeti valójában tipikus műtermi festő volt. Az utazásai során készült pontos és realisztikus vázlatok szolgáltak mindig szigorúan téglalapalakú festményei kiindulópontjaiként. Az igazi ismertséget és hírnevet a pesti Műegyletben kiállított egyik szaharai tájképe hozta meg számára, amelyről Jókai Mór is őszinte elismeréssel írt. Ez a műve később egy londoni nemzetközi kiállítás magyar részlegének is kiemelkedő darabja lett.

Oázis a sivatagban (1862)

Festményeinek zöme 1860 és 1880 között készült hazai és külföldi tájakat egyaránt megörökítve. Ez a széles tematika a hazai várábrázolásoktól (Visegrád, Trencsén vára, Szigliget, A szepesi vár alkonyatkor) az egzotikus témákig (Taormina, Naplemente Capri szigetén, Cefalù, Fiume, Baalbek, libanoni cédrusliget) terjedt. Képein az aprólékosan kidolgozott részletek és a teljes látvány egységét igyekezett megvalósítani, különleges fényhatásokkal, középre helyezett, hangsúlyos főmotívumokkal. Tájképei többek között hazai és külföldi magángyűjtemények, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Nemzeti Galéria megbecsült kincsei. 1852-től volt választmányi tagja a Műegyletnek, s munkássága elismeréseként 1868-ban kinevezték a Nemzeti Múzeum Képtára őrének. Alapítója volt Képzőművészeti Társulatnak és tagja az országos képzőművészeti tanácsnak is. Művészeti írásai, műbírálatai is jelentősek. Támogatta tehetséges fiatal pályatársait, így többek között Mészöly Gézát és Munkácsy Mihályt is.

Visegrád (1860)

Utolsó műve gróf Wenckheim Frigyes arcképe volt 1888 novemberében, amelyet már nagybetegen fejezett be. 66 éves korában, 1889. január 5-én hunyt el. Halála után 1891-ben az akkori Műcsarnokban (ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem) rendezték meg hagyatéki kiállítását, amelyet csak 117 évvel később, 2007-ben, ugyanabban az épületben követett újabb Ligeti-kiállítás.

Munkásságáról 1938-ban Rapaics Judit írt monográfiát, de Ligeti és életműve nem igazán került a magyar művészettörténészek érdeklődésének homlokterébe. Művészetének valós értékeit,  tudományos méltatását, a hazai és az európai tájfestészetben elfoglalt helyét életművének szenvedélyes kutatója, lappangó vázlatainak felfedezője és feldolgozója, Szabó Júlia művészettörténész (1939–2004) tanulmányai és könyvei (A XIX. század festészete Magyarországon, A mitikus és történeti táj) jelentik, annak ellenére, hogy a Ligeti-nagymonográfia sajnos már nem készülhetett el.

LL.

• Publikálva: 2013.01.10. 13:16 • Címke: évforduló, képzőművészet