„Yes, I am a Witch” – Yoko 80

Lélegezz! – Ez állt azon a névjegykártyán, amit Yoko Ono adott John Lennonnak első találkozásuk alkalmával 1966. november 9-én az Indica művészeti galériában. ​A bejárat mellett egy létra állt, hogy ha valaki késztetést érezne rá, a mennyezetről függő, üresnek tűnő vásznat közelebbről is megnézhesse. A vászon mellett láncon lógott egy nagyító.

Lennon felmászott a létrán és a nagyító segítségével ezt a feliratot olvasta: YES. Ez volt a vásznon apró betűkkel, és ez tetszett Lennonnak. Tetszett neki, hogy nem azt látja, hogy NO. Az igenből még bármi lehet…

Yoko Ono, a képzőművész és üzletasszony 1933. február 18-án született Tokióban, bankár családban. A második világháború nehéz éveiben vidéken éltek, nagy nélkülözésben. Yoko így emlékszik az ínséges napokra: „Nagyon lefogytam. Annyira sovány lettem, hogy felkelni se tudtam, csak feküdtem és néztem az eget, és akkor jöttem rá, milyen gyönyörű az ég. Ettől kezdve az ég lett az én védőtakaróm. Amíg van égbolt, addig nyugodtak lehetünk, én legalábbis így érzem.” Bankár apja az elhagyott zenei pályát lányában próbálta „újraélni”, ezért kicsi korától neves zeneiskolában taníttatta zongorázni. De úgy ítélte meg, nem elég tehetséges, ezért azt javasolta neki, hogy hagyja abba a zenetanulást. Yoko szembeszállt apjával és közölte, hogy zeneszerző akar lenni. Kompromisszumként énektanulással folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Japán Egyetem filozófia szakára. Az ötvenes években családjával együtt New Yorkba költözött és a Sarah Lawrence College hallgatója lett. Ekkoriban az underground, avantgárd művészetek – zene, képzőművészet, irodalom – érdekelték, különösen John Cage zenéje volt rá nagy hatással. Első saját szerzeménye, a Secret Piece 1955-ben jelent meg. Ebben az évben családja tiltásával dacolva megszökött hazulról és férjhez ment a híres Juilliard zeneiskola egyik japán hallgatójához. Az ifjú pár New York bohém negyedében, a Greenwich Village-ben telepedett le, lakásuk a fiatal művészek találkozóhelye lett.

Amíg van égbolt, addig nyugodtak lehetünk.

Szinte minden művészeti ágat kipróbált, zenét szerzett, verseket írt, festett, énekelt, de végül a konceptuális művészetnél kötött ki, amely lehetőséget kínált számára, hogy a művészet határait a végsőkig kitolja. A művészetnek ez az irányzata éppen ekkor volt kialakulóban. Szakított a művészi kommunikáció hagyományos, tárgyias formáival, és a gondolati, fogalmi tényezőket helyezte előtérbe. Olyan eseményeket, performanszokat rendezett, ahol arra törekedett, hogy a nézőt bevonja és állásfoglalásra késztesse. Egyik kiállítási tárgya 1965-ben saját maga volt, maga mellé tett egy ollót, és a látogató levághatott egy-egy darabot a ruhájából, míg végül meztelenül állt a közönség előtt, azt üzenve: „légy úrrá a materializmuson és a képmutatáson, mutasd meg a valódit, a természetest”. A New York-i avantgarde művészetben a Happening Papnőjeként tartották számon, de a közönség és a kritika nem nagyon tudott mit kezdeni radikalizmusával. Nem lehet tudni, mi bosszantotta jobban a második világháború után önmagukat kereső amerikai értelmiségi köröket, rendhagyó művészi megnyilvánulásai, felvállalt nőisége, vagy keleti származása. Mindenesetre a művészettörténetben jelentős szerepet játszó Fluxus csoport tagjaként már igen ismert névnek számított, amikor John Lennon betévedt az Indica művészeti galériába.

A gondolati, fogalmi tényezőket helyezte előtérbe.

Lennon révén ismertsége megsokszorozódott, de sajátos helyzetbe is került: „A Senki földjén álltam, amikor John felfigyelt rám és felcsípett. Egy különös térbe szorultam így, nem voltam része az avantgárd világnak, de annak a mainstreamnek sem, amelyben John létezett”. Hamarosan feltalálta magát, és élt a lehetőséggel, amely Lennon mellett kínálkozott. Saját eszközeként kezdte használni a médiát, Lennont is bevonva akciókat szervezett a világbéke, a tolerancia, a művészi szabadság mellett, és ezzel nőként is kivívta helyét a képzőművészetben és a közéletben is; nem „csupán” egy híres ember feleségeként, hanem mint önálló alkotó. Egyszer megkérdezték tőle, nem kellemetlen-e, hogy John Lennon árnyékában kell élnie? Azt felelte, hogy nem, mivel egy nagyon kellemes árnyékról van szó, amely véd a melegtől, az esőtől, a széltől.


A házasság mindkettejük számára inspiráló volt.

Első házassága válással végződik, 1962-ben férjhez megy Andy Cox dzsesszzenészhez és filmproducerhez. Ebből a házasságból születik lánya, Kyoko, de ez a frigy sem bizonyul tartósnak, és a találkozás Lennonnal pontot tesz a kapcsolatra.

Kislányával.

1969. március 20-án már nemcsak Yoko mond igent (ahogy korábban tette installációjában, amely Lennont lenyűgözte), hanem most már Lennon is „csatlakozik”, és kimondják egymásnak is az igent Gibraltárban. A közvélemény megkérdőjelezte Yoko művészetét, így megkérdőjelezte Lennon döntését is. Yokót okolták a Beatles felbomlásáért, bár maga Paul McCartney cáfolta ezt egy interjúban: Lennon már jó ideje a kiválást tervezte. McCartney azt is elmondta, hogy Lennon valószínűleg sosem írja meg az Imagine című kultuszdalát Yoko inspirációja nélkül, mert Yoko a létezés új útját mutatta meg neki. John így vall Yokóról: „…az egyedüli nő, akit ismerek, aki minden elképzelhető módon a társam. A jobbik énem…” Ez a házasság mindkettejük számára inspiráló volt, közösen csináltak szinte mindent. Zenéltek, megalakult a Plastic Ono Band, filmeket forgattak, kiállításokat, performanszokat rendeztek. Első közös performanszuk nászútjukon a békeágy-akció volt az amszterdami Hilton Hotelben.

A Plastic Ono Band Japánban.

1975-ben megszületett fiuk, Sean Ono Lennon. Seannal, a még mindig létező Plastic Ono Band zenei rendezőjével ma is alkotótársak. 2009-ben a kritikusok által is elismert Between My Head And The Sky lemezt közösen készítették el. Az albumot a Mojo Magazine az év zenei felvételének választotta, és életműdíjjal is kitüntette a művészt. 2009-ben a velencei kortárs képzőművészeti biennále Arany Oroszlán-életműdíját kapta meg. Az átadók hangsúlyozták, hogy Yoko a háború utáni művészet egyik kulcsfigurája volt, eredetisége nyomot hagyott a performansz műfajában és a konceptuális művészet terén, így méltó szerepe van a képzőművészet történetében.

Jiga, Eva és Masumi, a berlini szintipop trió Hey, Yoko Ono című számával köszöntötte.

Yoko Ono nem csupán John Lennon özvegye, és üzletasszonyként sem csak a jogdíjakat gyűjtögeti. Önálló „képzőművészeti fejezet”, azzal együtt, hogy folyamatosan ébren tartja azt a szellemiséget is, amelyet Lennon képviselt. Lennon hiánya a mai napig fájó pont számára: „Nem gondoltam volna, hogy ennyire megleckéztet az élet. Megtanultam az intenzív fájdalmat, amelyet azért éreztem, mert hirtelen elveszítettem a szeretett személyt. Mindenféle figyelmeztetés nélkül elment, és nem volt idő utolsó ölelésre, sem arra, hogy még utoljára azt mondjam neki: szeretlek. A hirtelen veszteség miatt érzett sokk és fájdalom velem maradt minden nap, életem minden percében. Amikor megérintettem az ágyunknak azt az oldalát, ahol John aludt, 1980. december 8-án, azt éreztem, hogy még őrzi a teste melegét. Ez a pillanat az elmúlt 27 évben végig üldözött engem, és örökké velem marad. De a legnehezebb számomra az volt, hogy a gyönyörű fiunktól, Seantól elvették az apját. Apja halála miatt néma dühöt érzett, mert nem tudta már vele, az annyira szeretett lénnyel megosztani az életét.”

Sean mellett öt évig Lennon volt a főállású apa.

80. születésnapját nagyszabású koncerttel ünnepelte Berlinben, a Volksbühne színpadán február 17-én. Február 15-én retrospektív kiállítása nyílt a frankfurti Schirn Kunsthalléban, amely a következő két évben végigjárja Dánia, Ausztria és Spanyolország legjelentősebb múzeumait. (Bécs nincs is olyan messze!) A kiállításokon és a koncerten kívül is számos projektje valósul meg: újra feldolgozza az 1968 és 1985 között megjelent albumait, és kiadnak egy művészeti albumot Infinity Universe at Dawn (A végtelen világegyetem hajnalban) címmel az elmúlt 60 év munkájáról. Alkotóként ma is nagy tervei vannak, olyan dolgokkal akar foglalkozni, amikkel eddig nem tudott – ahogy frankfurti kiállításának megnyitóján is kifejtette. Környezetvédelmi művészkoalíciót alakított zenészfiával, Seannal, Lennon–Ono Grant for Peace békedíjat adományozott a Pussy Riot orosz punkegyüttesnek és Lady Gagának, aki egy közös fellépésük alkalmával megköszönte neki, hogy annyi nőnek nyújtott inspirációt világszerte. Reméljük, még sokat tud tenni azért, hogy bizonyítsa, a művészet önfeledtté tesz alkotói és befogadói szinten egyaránt, képes feloldani az ember háborgó lelkét, így, ha mi is akarjuk, gátat tud szabni a világban dúló háborúknak is. „WAR IS OVER! IF YOU WANT IT”.

Isten éltessen, Yoko!

Gesztelyi Júlia

• Publikálva: 2013.02.19. 13:24 • Címke: zene, évforduló, képzőművészet, nők