​„A jó képben konstrukció, érzés, szív – mindez együtt van”

Huszonöt évvel ezelőtt, 1988. április 2-án hunyt el a magyar konstruktív geometrikus művészet legjelentősebb egyénisége, Barcsay Jenő.

1900. január 14-én egy románok lakta erdélyi kis faluban, Katonán született, ősi erdélyi főnemesi család kései utódaként. Érdekelte a zene és a képzőművészet is, az akkori nehéz időkben az adott lehetőségekkel maximálisan élve kántortanítói végzettséget szerzett. 1919-ben egy jóakarója anyagi támogatásával beiratkozhatott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Először Vaszary János, majd saját választása alapján Rudnay Gyula tanítványa lett, utóbbi mellett Lyka Károly művészettörténeti előadásait kedvelte. 1926-ig – főként anyagi okokból – gyakorlatilag a főiskola volt az otthona, kivéve a nyári művésztáborok időszakait. Életére és művészetének alakulására jelentős hatást gyakoroltak 1926-os és 29-es párizsi és olaszországi ösztöndíjai, tanulmányútjai. Az impresszionisták mellett Matisse és Braque, valamint az olasz kora reneszánsz mesterek művei és Modigliani munkássága formálta szemléletmódját. Saját hangján először a Munkáslány (1928) című képén szólalt meg, amelyen fekete vonalak közé szorított egyszerű sík formák és színek dominálnak.


Munkáslány (fotó: OSZK)

Egy évvel a megalakulás után, 1929-ben csatlakozott a Szentendrei Festők Társaságához. Nyaranként a művésztelepen élt és dolgozott Paizs Goebel Jenő, Bánáti Sverák József, Kántor Andor, majd Czóbel Béla, Vajda Lajos, Korniss Dezső és mások társaságában. Napi megélhetését 1931-től meglévő polgári állása – ha szerényen is – biztosította: a budapesti Iparostanonc Iskolában volt tanár egészen a második világháborúig. Közben tagja lett a Képzőművészek Új Társaságának, 1932-től a Szinyei Társaságnak is. Folyamatosan dolgozott, a saját formanyelvét, kifejezésvilágát keresve aktív résztvevője volt a képzőművészeti életnek. Festményei és grafikái többször szerepeltek az Ernst Múzeumban (1925, 1932, 1936, 1941) egyéni és csoportos tárlatokon. De volt kiállítása a Tamás Galériában (1932) és az Alkotás Művészházban (1944) is.

A második világháborút szerencsésen megúszta. 1945-ben Szőnyi István tanárnak hívta a Képzőművészeti Főiskolára. Az anatómiai tanszéken tanított művészeti bonctant és szemléleti alaktant egészen nyugdíjazásáig. Legendás tanár volt, növendékei rajongásig szerették nemcsak hatalmas mesterségbeli és tárgyi tudása, de sajátos egyénisége, nem hétköznapi, toleráns humorérzéke miatt is. A modern hazai képzőművészet szinte minden jelentős alakja nála tanulta az alakrajzot, a művészetről alkotott nézetei sokuk számára váltak meghatározóvá. Közben művészete is változott, teljesedett. Festményein egyre jobban hangsúlyozta a konstrukciót a szerkezet szigorú rendjét. A tér, a forma, a síkok, színek, tömegek, vonalak együttesével akarta megfogalmazni a világot. Ez jelent meg az általában kisméretű szentendrei városképeken, vagy a műterembelsőkön egyaránt. E témájú kisméretű munkái a magyar festészet egyedi ízű, utánozhatatlan gyöngyszemei.


Nélküle nem lehet felvételizni sem a képzőre, sem az iparra

A festmények mellett kiemelkedően jelentős grafikai munkássága. 1953-ben elkészült a nagy anatómiai műve, a több száz zseniális és mesterien pontos rajzot tartalmazó Művészeti anatómia. A könyv több nyelven, számtalan kiadásban a művészeti oktatás egyik alapvető műve lett világszerte. 1954-ben Kossuth-díjat kapott érte. Művészetének szerves részei voltak murális alkotásai is: a Miskolci Egyetem mozaikja (1966), a szentendrei mozaikterv (1968), a Nemzeti Színház előcsarnokának mozaikja (1968). Jó néhány műve más technikával – szitanyomat, offset, gobelin – is készült. 1958-ban megjelent az Ember és drapéria, nyolc évvel később a Forma és tér című könyve is. Ezek a Művészeti anatómiához hasonló sikert értek el, a világ számos művészeti egyetemén, főiskoláján szerves részei a tananyagnak.


Asszonyok. Barcsay Jenő és Csákvári Nagy Lajos mozaikja a Miskolci Egyetemen (fotó: Szalax)

Műveit számos kiállításon, nagy siker és elismerés mellett mutatta be. 1964-ben a Velencei Biennálén képviselte Magyarországot Csohány Kálmán és Segesdy György társaságában. 1967-ben az Ernst Múzeum adott lehetőséget a Barcsay-mozaiktervek bemutatására. 1975-ben Varsóban szerepelt, de volt önálló kiállítása többek között Szentendrén (1969), Pécsen (1971) és a Műcsarnokban (1970, 1982), a Nemzeti Galériában (1984) és Kecskeméten (1987) is. Emellett számos csoportos kiállításon is szerepeltek alkotásai. A már említett első Kossuth-díj mellett munkásságát számos elismeréssel honorálták. 1938-ban Zichy Mihály grafikai díjat, később Tornyai-érmet (1955) kapott. 1964-ben Érdemes Művész, 1969-ben Kiváló Művész lett. 1967-ben a Pro Arte-díjat, 1970-ben a Nemzetközi Festészeti díjat mondhatta magáénak. Második Kossuth-díját 1985-ben, a SZOT Elismerését 1983-ban kapta meg.

Számos anekdotikus történetet tartalmazó önéletrajzi írása, a Munkám, sorsom, emlékeim 1977-ben jelent meg az Új Irásban. Jellegzetes figurája, szakállával, kalapjaival, ütött-kopott táskáival és botjával szerves része volt a művészeti életünknek, szinte minden eseményen ott volt, tanítványai, tisztelői szeretetével övezve. Élete utolsó éveiben már betegséggel küszködve, de az ecsetet az utolsó pillanatig kezében tartva dolgozott. Emlékét szentendrei házában kialakított emlékmúzeuma, a főiskolán róla elnevezett terem, a nevét viselő iskola mellett a köz-és magángyűjteményekben lévő alkotásai, tisztelői tanítványai és a róla szóló írások és könyvek őrzik. Művészetének kortársaira és a tőle tanuló, őt követő művészgenerációkra gyakorolt hatása felmérhetetlen.


Nem riasztó benne a hús

Egészen az alapoktól: nagyon szerencsés az a rajzszakkörös gyerek, fiatal, művészet iránt érdeklődő rajztáblás, akinek családi könyvtárában egy „Barcsay” van – és ha ez éppen a Művészeti anatómia, akkor komoly esélye van arra, hogy az emberi arányokat, a bőr, az izmok alatt és között rejtőző inakat, csontokat „megtalálja”. Nélküle nem lehet felvételizni sem a képzőre, sem az iparra. Feleségemnek 5-6 éves korában akadt kezébe – és nem lett ugyan belőle még csak rajztanár sem, mégis olyan elragadtatással, olyan mélyről jövő tisztelettel beszél a kötetről, hogy sajnálom: velem ellentétben, esélye sem volt arra, hogy valaha is találkozzék „Nyenyő bácsival”. A szuggesztív kötet érzékletesen, tudatosan építkezve tanítja az anatómiát – nem válik túlzottan materiálissá, nem riasztó benne a hús. Arányok, méretek, tapadások és azok megjelenése: az emberi test – mint a csoda épül fel biztos vonalaival.

L.L.

• Publikálva: 2013.04.02. 11:06 • Címke: képzőművészet, évforduló