​Alkalmas lehet nyugalma megzavarására

Már a sajtóbejáráson kész volt a cím, ami persze nem a legjobb, de mégis jellemző a kiállításra. A másik, eretnek gondolat pedig az, hogy így vagy úgy, de Helmut Newton nem volt fotóművész a szó szoros értelmében.

Bizony, ez van, lehet fejet csóválni, hogy világhír meg a divatfotó, a fotó formanyelvének megújítása... Lehet. De ez még nem azt jelenti, hogy belefér az említett kategóriába: egy művész ugyanis képeivel többet akar, mint professzionális rögzítést erotikával fűszerezve.

Newton pedig leginkább professzionálisan rögzített maga által kitalált beállításokat, a képeket mondjuk már más hívta elő. Egy nyilatkozatában magát fizetett mesterlövésznek nevezve precíz, mindig a megrendelő igényeit kielégítő divatfotókat készített vezető magazinoknak. A „gyönyörű, szexi nők gyönyörű ruhákban izgalmas helyszíneken” mellett – különösen a 70-es, 80-as években – ruhátlanul is tömegében fényképezte a szép nőket. Hatvanon felül már bevallottan unatkozott és tele volt a hócipője az összes modellel, aki csak megfordult gépének lencséje előtt. Kit ezért utált, kit azért, de az is lehet, hogy nem is utálta őket, csak szeretett nagyokat mondani, két nap múlva meg éppen az ellenkezőjét nyilatkozni.


Szép nők, szép helyen

Szerette a pénzt és a jó életet, a drága éttermeket és szállodákat is. Ez utóbbiakban szívesen fényképezett, hiszen az ilyen helyeken vannak szép nők és remek enteriőrök bőven. És arra nagyon vigyázott, hogy szép nőket csak szép helyeken fényképezzen. Ami még érdekes, hogy a Szépművészeti Múzeumban kirakott több mint 250 fotón egyetlen színesbőrű modellt sem látunk. Pedig vannak jócskán ilyen modellek is, gondoljunk csak az utóbbi időben inkább hisztériáival a címlapra kerülő Naomi Campbellre. De itt valahogy nincs egy sem, és amúgy a munkásságát tekintve sem. Mint ahogy néhány fotogén sztár (Andy Warhol, Mick Jagger, David Bowie) kivételével a férfiak sem nagyon érdeklik. Mindenütt csak nők és nők, tökéletes keblek és dús fanszőrzetek.


„Soha nem éreztem magam németnek, berlininek igen”

Nézem az Önarckép feleséggel és modellekkel című, 1981-ben, Párizsban készített fotón a semmibe révedő tekintetű egyetlen feleséget. Aki színészi karrierjét hagyta ott a nácik elől Szingapúron át Ausztráliába menekülő, ott teherautósofőrként katonáskodó Newtonért. És aki csak a kép szélére fért rá, hiszen a központ megint egy nyúlánk akt, és a gépével matató fotós tükröződése lett. De talán ez sem fontos, mint ahogy az sem, hogy soha nem használta a digitális technikát, az ebben rejlő végtelen lehetőségeket. Bevallottan fontos volt viszont a berlini indulás, az Yva művésznéven dolgozó Else Simonnál tanultak. És a Berliner Illustrierte Zeitung marad meg még az ifjúságból, aminek mintájára már vagyonos fotósként Helmut Newton’s Illustrated címmel képeiből újságot is szerkeszt. Négy legendás szám jelenik meg: 1978-ban a Sex and Power és a Pictures from an Exhibition, 1991-ben pedig az I was there, majd ’95-ben a Dr. Phantasma, amelynek borítóján az akkor 75 éves fotós egyik molinóra felvitt aktja mellett hever, szemüvegét pedig (véletlenül?) annak szeméremtestére helyezi.


Fiatalkorúaknak csak felnőttek kíséretében

Természetesen vannak más, komolyabb provokációk is. Amelyeket az amúgy feminista voltát többször is hangsúlyozó fotós végül nem is tagad. De mit is mondhatna a szexista vádakra, amikor gyakran csak az altestét mezteleníti le aktjainak. Szegecses bőrökkel, begipszelt, bekötözött végtagokkal és rögzítő sínekkel dobja fel a vélhetően már számára is unalmas szimpla meztelenséget. Készülnek beállított orgiás képek is és az 1987-es Nő és ló című fotó pedig ott billeg valahol a művészet és az animálszex határán.


Precíz, a megrendelő igényeit kielégítő divatfotók

Talán ezért került rá a honlapra csupa nagybetűvel, a tárlat ismertetőjének végére pedig pirossal a dőlt betűs figyelmeztetés arról, hogy a bemutatott képek némelyike nyíltan szexuális tartalmú, ezért fiatalkorúaknak csak felnőttek kíséretében javasolják a kiállítás látogatását. Igen, végül is az első terem aktjai nélkül a divatfotókon jelentkező, olykor egyáltalán nem diszkrét erotika sem lenne érthető. Így lehet csak teljes a kép a múlt századot végigfényképező berliniről („Soha nem éreztem magam németnek, berlininek igen” – nyilatkozta 2002-ben a Budapesten). Aki egyébként  Melbourne-ben kezd el fényképezni a nagy divatlapoknak, majd a pálya csúcsa, a párizsi évek után Monacóba, telente pedig Los Angelesbe vonul vissza. Itt éri a halálos autóbaleset is, innen vezet az utolsó út megint csak Berlinbe. Ahová a nevét viselő alapítvány rengeteg képét összegyűjtötte. Ezekből kapunk egy villanásnyi ízelítőt július közepéig a Szépművészeti Múzeumban.

Tele volt a hócipője

Pálffy Lajos
Helmut Newton 1920–2004
Szépművészeti Múzeum, 2013. április 3. – július 14.

• Publikálva: 2013.04.04. 10:37 • Címke: képzőművészet, kiállítás