Paul Gauguin: A halhatatlanságot hozó lecsúszás

Mindig voltak örök vándorok, nyughatatlan elmék, akiknek nem sikerült megmaradni hosszabb távon egy helyen. Nem ment a fészekrakás, megállapodás még akkor sem, ha vágytak rá, vagy egészségük és más körülmények erre sarkallták őket.

Paul Gauguin, az autodidakta festő közéjük tartozott: összesen tizenhárom helyen élt hosszabb-rövidebb ideig nem is annyira hosszú életében. 110 éve, 55 évesen halt meg Hiva Oán a festő, aki volt matróz, haditengerész, tőzsdeügynök, plakátragasztó, hivatalnok Párizsban és a szigeteken. Volt földmunkás a Panama-csatorna építésén, újságot is szerkesztett, de leginkább festő volt, posztimpresszionista, hogy leegyszerűsítsük a dolgokat.

Önarckép Bernard portréjával, 'Nyomorultak' 1888

Gauguin úgy lett festő, hogy 27 éves koráig nincs nyoma annak, hogy ecsetet vett volna a kezébe. Amikor ezt megteszi, olyan útra lép, amely családja és maga számára is csak szenvedést hoz. A perui gyermekkor után az orléans-i gimnázium helyett választott haditengerészetet a franciák számára csúfos vereséggel járó francia–porosz háború után hagyja ott. Gyámja – aki képeket gyűjtött és fényképezett is – munkát ad neki tőzsdei cégénél, ahol Paul szépen gyarapodik, megnősül, 10 év alatt öt gyermeke születik. De a végzet már felsejlik hobbijában, hiszen egyik kollégájával szabad idejükben nem a sportegyesületeket, kocsmákat járják, hanem képeket gyűjtenek és festegetnek. Csak úgy, mindenféle képzettség nélkül fognak a dologhoz, de oly sikeresen, hogy Gauguin hét képét és egy szobrát 1880-ban már kiállítják az V. Impresszonista Kiállításon.

Nevermore, 1897

Innen aztán meg is indul azon a lejtőn, ami a családjának szétesésével, egészségének folyamatos romlásával és egzisztenciájának megrendülésével jár. Csak néhány pillanatkép a halhatatlanságot hozó lecsúszásról: 1883-tól Rouenben és Koppenhágában a festészetből szeretne megélni – sikertelenül. 1885-ben családját elhagyva Párizsban plakátot ragaszt, kishivatalnok lesz, eladogatja képgyűjtményét. 1886-ban Pont-Avenbe megy, ahol olcsóbb az élet, majd a következő évben elhajózik a Panama-csatornát építeni. Két hét után kirúgják, Martinique szigetén nyalogatja a sebeit. Az egzotikus szigetről egy jó kis maláriával gazdagabban kerül vissza Párizsba, de 1888 végén már Arles-ban van, ahol újdonsült barátjával, Vincent van Gogh-gal vitatkozik a művészet mibenlétéről és mérkőzik egy prostituált kegyeiért. Arles-ból Vincent borotvájától fenyegettetve menekül el, de áprilisban már újra Pont-Avenben festi egyre egyedibb képeit.


Manao tupapau (Virraszt a holtak szelleme)1992

Amelyeket ugyan nem tud eladni, de már neves festő, a fiatal kollégák felnéznek rá. Ez megsokszorozza lendületét, megszületnek azok a képek, amelyek meghatározzák európai munkásságát. Itt akár meg is kapaszkodhatna, 1891-ben már harminc festményét tudja eladni, de mivel a lejtőn nincs megállás, úgy érzi, Európából is mennie kell. Talán a panamai kaland hatására, festőtársaitól bankettel búcsúzva, minisztériumi ajánlólevéllel hajózik Tahitire (Papeete, majd Mataiea lesz a lakóhelye). A szigeteken 12 év alatt öt helyen is él úgy, hogy közben 1893-ben állami pénzen visszatelepítteti magát és két évet él Franciaországban. Párizsban jókora, nem is sejtett örökség várja, emellett sikertelenül próbálkozik furcsa képeivel. Pedig egy jamaicai táncosnőt is maga mellé vesz, hogy a dolog még egzotikusabb és hihetőbb legyen. Aztán felgyorsulnak az események: egy matróz úgy bokán rúgja, hogy élete végéig sánta lesz, az egzotikus nő pedig lelép a műteremben található értékeivel.


Te nave nave feuna (Terre délicieuse) 1892

Nem marad más választása, mint a visszaút: 1895 végén már Panaauiban van és egy 14 éves lánnyal vigasztalódik. Az olcsóbb megélhetés miatt Hiva Oára, a cölöpökre épített Örömök Házába költöznek, szegények, mint a templom egere, de jól megvannak. Közben Paul hivatalt vállal, újságot szerkeszt és sokat fest, többek között azokat a jellegzetesen nagylábú nőket, akik meghatározzák utolsó tíz évének művészetét (Te nave nave feuna 1892, Manao tupapau 1992, Nevermore 1897). A tiszta színek nagy foltokban való felkenése, és a fény-árnyék hatások fokozatos eltűnése mellett ezek a nagy lábak és nagy kezek is kellenek ahhoz, hogy egy kép igazi „Gauguin” legyen.

Aztán 1903 májusában jön el a lejtő vége, a bennszülöttek lázítása miatt három hónap börtön és tetemes pénzbírság várja a végképp megrendült egészségű festőt. Aki már nem tud elindulni, hogy fellebbezzen a döntés ellen. És mint oly sokszor, nála is a halál után érkezik meg az elismerés, a hírnév és a dicsőség. Sőt, a halhatatlanság.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2013.05.08. 13:40 • Címke: évforduló, képzőművészet