Amikor a székek énekelnek

A szék egyike az ember első lakberendezési tárgyainak. Már az ősember barlangjában is ott lehetett, ha bármelyik farönköt, amire, mondjuk, vértesszőlősi Samu elődünk ráült, annak nevezhetünk.

A Néprajzi Múzeum virtuális gyűjteményei közül érdemes végignézni a székekről szólót. Az impozáns kollekció magyar népművészek által készített darabokból áll, 1999. május 21. és szeptember 24. között állították ki a székeket a maguk fizikai valóságában, Itt a helyed címmel. A kiállítás bezárt, ám szerencsére, a digitalizációnak köszönhetően, a múzeum honlapján mindenki tanulmányozhatja, hogy micsoda műgonddal, szaktudással, művészi érzékkel, ízléssel és szeretettel készítették a magyar nép egyszerű fiai, nevezetesen az ország legkülönfélébb részein élő földművesek ezeket a paraszti kultúrát megjelenítő székeket. A gyűjtemény egyik díszét, a torockói támlás széket nem más, mint a Néprajzi Múzeum alapítója, a 19. század második felének jeles magyar tudósa, Xántus János rendelte meg.

Kovács Márton Xántus János megrendelésére készített széke, 1893, Torockó.

A Torockóról 1893-ban begyűjtött festett támlás széket Kovács Márton mester készítette. A jellemzően torockói motívumok fekete alapon élénkpirosan világítanak az ülőlapon és a háttámlán. A széklábak hasított ékes technikával illeszkednek az ülőlap aljához. A támla félbevágott hegedűt formáz, teteje a görög építészet jól ismert oszlopfő-mintázatainak naiv megfelelője.

A kiállítás rendezőinek szándéka nem csupán a múzeum alapítása óta eltelt 125 év parasztszék-termésének bemutatása, hanem a szék jelentőségének, szerepének áttekintése is. A múzeum szakemberei újraértelmezik a kiállított tárgy összefüggéseit más tárgyakkal és az ember életének jellemző mozgásformáival. A parasztszék mai köztudatban élő leegyszerűsített képének lerombolása után a néprajztudomány másféle közelítésmódját használják. Ezt a dekonstrukciós ívet vázolják: „ami a néprajzi gondolkodásban a kezdeti, a köztudatban is meggyökeresedett, a parasztbútort szimbolizáló, azzal azonosított, konstruált képtől a valóság jobb megközelítéséig, megkockáztathatjuk, megérintéséig és elfogadásáig vezet” - írja Fejér Gábor a kiállítás bevezetőjében.

Karosszék 1790-ből, Tótkomlósról

Ez nagyjából úgy értelmezhető, hogy azok a parasztszékek, amelyek a köztudatban ekként élnek, és amelyeket csárdákban, vendéglőkben vagy akár a népművészetet kedvelők otthonaiban magunk alá húzunk, nem biztos, hogy ugyanazokat az értékeket, üzeneteket hordozzák, mint a tömeggyártás előtti időszak bútorai. A Néprajzi Múzeum gyűjteménye a székek egyféleségének színpompás sokszínűségét mutatja meg. A paraszti háztartások bútorai családról családra mások és mások voltak. Kovács Márton torockói asztalosmester, ha megrendelést kapott egy-egy konyha berendezésére, nyilván figyelembe vette a megrendelő kéréseit, amelyek akár a székek formájára, anyagára, akár díszítésének motívumaira irányult. A magyar népművészetben meglévő komoly hagyománytisztelet és évszázadokon át megőrzött rend szerint más és más motívumok kerültek az egyes családtagok székeire. A berendezés úgy vált egységes egésszé, hogy különböző részeiben ezek a változatok megjelenhettek.

Szék a XX. század első feléből, Uszód (Pest megye)

A gyűjtemény első pillantásra teljesen azonos formájú székei, mondani sem kell, valamikori tulajdonosaiknak mind mást és mást jelentettek. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az emberek nem tárgyak, nem gépek, így érzelmi viszonyuk szűkebb és tágabb környezetük tárgyaihoz eltérő. Abban viszont még a régiek is megegyeztek, hogy milyen nevet adjanak székeiknek. A szék elnevezése részeinek méretétől, és használatának módjától függött. A szék lehet kisszék, hosszúszék, magosszék. Használatuk szerint is kaphatnak neveket: fejőszék, ringő, vízszék, mosószék, ácsszékláb.

A múlt sokszínűségén bátran elcsodálkozhatunk. A globalizáció egyengondolkodást, egyenöltözködést, egyenlakberendezést követelő világában egyre többen fordulnak régi értékeink felé. Ez persze nem jelentheti a folyamatos siránkozást, miszerint „régen minden sokkal jobb volt”. Inkább arra készteti a gondolkodó embert, hogy közvetlen környezete jelenének és múltjának értékeit felkutassa, és azokhoz kapcsolódjon. Az elidegenedett kaptárlét helyett az igazi otthonteremtést válassza, és otthona berendezéséhez barátságos bútorokat szerezzen. Nem véletlenül szaporodnak Magyarországon is a helyi, termelői piacok, nem véletlenül élednek fel a már kipusztultnak vélt szakmák, és jelennek meg a piacokon a kézműiparosok. Néhány helyen már bútorkészítő, székfaragó kézművesek munkáival is találkozunk.

A szék története jószerivel egyidős az emberiség történetével. A szék is, mint minden ember alkotta tárgy a kultúra része. Ha egyszer-egyszer eltűnődve leülünk egy régi székre, és kiszakadunk hajszoltságunkból, az a benyomásunk támadhat: a világban rend van. S ha még Kányádi Sándor Három székláb című, Gryllus Dániel megzenésítette versét is meghallgatjuk, talán  újra összeszálazódhat a megtartó, értékőrző és értékteremtő világ rendje. 

Dippold Pál

• Publikálva: 2012.02.14. 14:18 • Címke: műtárgy, ajánló, művelődéstörténet, kiállítás