​Áttűnni egy másik dimenzióba

Csurka Eszter kiállítását nézem az Ernst Múzeumban. Járom sorra a termeket, érnek a hatások, szaladgálnak a gondolatok. Többek között a test és a lélek viszonylatairól.

No és arról, hogy mit kell tudnia, hány lábon kell állnia egy kortárs alkotónak ahhoz, hogy a neve bekerüljön a „a nagykönyvbe”, a főáramba. Vajon hol és mikor dől ez el? Már a képzőre való bekerüléssel? Vagy szükséges, de nem elégséges feltétel hozzá egy Derkovits-ösztöndíj?

Belépek az első térbe, lábam alatt halkan ropog a rizs, amely pár centi vastagon a padlót borítja. Félhomály, a falon kétoldalt két monotípia-sorozat. 2012-es és 2013-as falra gombostűzött A4-es lapok, nő, férfi és nő tematikában. Szemben a laptévén a végtelennek tűnő Fényminta. Alaphang, felütés egy sokoldalú művész kiállításához, aki az alkotóművészet (olajképek, grafikák, szobrok, videoinstallációk) mellett performerkedik, színházat rendez és operatőr is. 1997-ben jött ki az Iparról, de párhuzamosan tanult a Színművészeti rendezői és operatőr szakán is. Rajzol és az ecset mellett fénnyel is fest. Szeret „tapicskolni” az anyagokban. A következő teremben viaszt melegít, majd búvárruhában egy kristálytiszta medence aljáról filmezi, tapogatja, milyen fantasztikus formákat vesz fel a vízbe öntött forró anyag.

Ami egyszerre hasonlít őrült darazsak által megkezdett építkezéshez és egy melegtengeri aberrált korallhoz. A következő teremben, sejtelmes félhomályban aztán ezeket a fantasztikus, páratlan és megismételhetetlen formákat cink és alumínium ötvözetébe (zamak) önti, és gránit talapzatra helyezve felmagasztalja, miközben a terem falát gyűrt fekete papír borítja padlótól a plafonig. Csak ezután, a következő terekben jönnek a klasszikus „csurkaeszterek”, amelyeken látszik, hogy a művésznőt a kezdetektől foglalkoztatja az emberi test, az anatómia határainak átlépése vagy egyenesen a felszámolása. Az ebből az origóból induló, jobbára nagyméretű olajképei olyanok, mint egy hosszabb ideig exponáló fotográfus jócskán bemozduló képei. A vad bíborok és rózsaszínek, a változó intenzitású elmozdulások bevallottan az alkotás közbeni lelkiállapot következményei. A tematikán túl ez adja meg az alkotások karakterét, talán azt is, hogy mennyire kerül át egy-egy figura valami más dimenzióba.

Csurka Eszter egy interjúban el is árulja, hogy szereti fényképezni a mozgó embereket, az elmosódó végtagok valóban különleges aurákat írnak, asztráltesteket sejtetnek. Mert bizonyosan többek vagyunk, mint hús és vér, szén és víz, vagy születés és halál. A végső válaszok keresése egyben vágy is arra, hogy kitörjünk kereteinkből, mint ahogyan érzékelhető ez a művésznő legnagyobb, 140x140-es, 2006 és 2008 között festett, jórészt magántulajdonban lévő vásznain is. Amelyeket továbbsétálva ismét egy szobányi installáció, majd pedig a Csendélet című 2006-os videó követ. Több csendéletet sajnos nem láthatunk a kipakolt legalább 60 alkotás között, pedig a művésznő hajdanán remekelt ebben a műfajban is. Mint ahogyan higított, szétfolyatott tintákkal létrehozott alakjai, „portréi” is új minőséget hoztak a grafika határterületein. Hasonló technikával készült A4-esek most is ki lettek gombostűzve a falra, de valahogy ezekben nincs ott a korábbi erő.

A séta végén, a kijárathoz közel kerül fel a falra a tárlat címét adó Pilinszky négysoros (A tengerpartra kifekszik a tenger, / A világ végén pihen a szerelem, / Mint távoli nap vakít a szívem, / Árnyéka vagyunk valamennyien.), amit hat nagyszerű olajkép követ. Egy nőalak viaskodik, küzd valamivel. Valahogy úgy, mit Derek Jarman filmjében, az Anglia alkonyában a menyasszonyi ruháját magáról lefejtő Tilda Swinton. Mert egyszerre szeretjük és kényeztetjük is börtönünket, meg szabadulnánk is a vele járó rossztól, így van ez nem csak Csurka Eszternél, hanem vélhetően, amióta ember az ember.

Csurka Eszter

A tengerpartra – Csurka Eszter kiállítása
Ernst Múzeum
2013. május 25. – július 28.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2013.06.14. 11:07 • Címke: kiállítás