​Jól sikerült Lépésváltás a Nemzeti Galériában

12 ezer alkotás közül nem egyszerű kiválasztani azt a 150–200-at, amennyi befér a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeletén rendelkezésre álló, most megújított térbe.

Most mintegy 150 művet sikerült Petrányi Zsolt kurátornak beválogatni a Lépésváltás című, az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítására. Amelynek ünnepélyes megnyitása egyben a Café Budapest őszi fesztivál startja is volt. Biztos sokan kimaradtak, és meg is sértődtek, hiszen a Nemzeti Galéria állandó tárlatán szerepelni mégiscsak egy kis halhatatlanság.

Lossonczy Tamás: Tisztító nagy vihar, 1961

Őket vigasztalhatja Baán László főigazgató egyik fontos bejelentése: a jövőben 2–3 évenként változik majd a kiállítás anyaga. Új szelek fújnak tehát a Nemzeti Galériában, nem lepi be eztán vastagon a por a harmadik emeleten kirakott modern munkákat. Ez rendjén is van, hiszen hatalmas anyag van raktáron, másrészt pedig a kortárs képzőművészet is folyamatosan állítja elő produktumait. Az új tárlat egyben a Galéria megújulásának fontos állomása is, amelynek első megfogható epizódja az A épület átalakítása volt a Chagall–Ámos Imre-kiállítás apropójából. Most már a harmadik emeletre tartó lépcsősoron rájöhetünk, hogy az ezer négyzetméteren valami új vár bennünket. A lépcsőfordulóban Jovánovics és Kondor, de ezek már ott voltak, csak kiegészültek. A kupolatérbe egy szerencsés döntéssel beköltöztek Berczeller Rezső még a Kiscelli templomba készített, hálóból hajlított angyalai. Szervátiusz Dózsája csak megfordult, és felállították még a kupola alá El Kazovszkij öt méteres fekete ülő kutyáját, amelyet halála előtt néhány héttel a Nemzeti Színházba tervezett.

Gulyás Kati: Mozgás - Mozdulatlan mozgás II., 1979

Eme erőteljes felütés után méltó a folytatás az átjáró falán Jovánovics György/Liza Wiathruck Holos Graphosa és gipsz Embere (1968), no meg ezzel szemben Pauler Gyula híres Maya szobra (1978) és annak fotódokumentációja. És ezzel be is értünk a kiállításra, a többi munka már kronológikus sorrendben sorakozik, a háború utáni posztszürreális tendenciákkal indítva. Ahol, mint Kemény Katalin 1947-ben fogalmazott, az volt a cél, hogy a nappali tudat összes gátlásai alól felszabadulni, és az úgynevezett álomállapotban a mély tudatot kibontani. Gyarmathy Tihamérnak, Korniss Dezsőnek és Bálint Endrének még akár sikerülhetett is ez a mutatvány, de ide került két Anna Margit-festmény, vagy Ország Lili három kollázsa is, vélhetően készítésük ideje alapján. Amúgy nincs baj, Lossonczy Tamás Tisztító nagy vihara határozza meg a teret. A folytatás a kissé csenevészre sikeredett szocialista-realista anyag („a képzőművészet mellékvágánya”), amelyből Félegyházi László Bútorgyári sztahanovistája egyszerűen kihagyhatatlan, a tényleg nem hétköznapi mű a fali szöveg szerint a hiperrealisták hivatkozási alapjául is szolgált. Az itt felsorakoztatott 12 Sztálin-emlékműterv fotójánál viszont szemérmesen elhallgatták az alkotókat, akik között, mint azt azért a fotókon látni, igazán nagy nevek is voltak. Neves ecsetforgatóink szocreál vásznai közül is csak egy picinyke Bernáth Aurél (Tanácstag beszámolója) került a falra. Igaz, ezt mindjárt ellensúlyozza is egy gyönyörű Bernáth-pasztell (Festőműterem), mintegy jelezve ezzel a kor kényszerpályáit.

Fehér László: Kútbanéző (1988)

A szocreál utáni évek központi képe az ifjan elhunyt tehetség, Gruber Béla grandiózus Műterme (1962-63), és nem mellesleg Csernus Tibor Újpestiek (Újpesti rakpart) című 1957-es festménye, amely egy ragyogó pálya kezdete is. Eme két remekmű mellett valahogy jelentéktelennek tűnik sajnos Barcsay és Kassák két kiválasztott alkotása. Csernus életműve már a következő etapban, a szürnaturalizmusból a pop artig tartó részben folytatódik, Lakner László és Szabó Ákos társaságában. És persze itt van Hencze Tamás és Keserű Katalin mellett az igazán pop artos Bak Imre és Nádler István is. Velük nem lehet hibázni, Frey Krisztián és a részleget záró hatalmas Altorjai Sándor-kép (Süllyedek felfelé, 1967) beválogatása is jó döntés volt. És már következnek is a legendás ipartervesek, akik Ipari Épülettervező Vállalat székházában 1968-ban és 69-ben megrendezett kiállításokról kapták a nevüket. Nagy idők voltak, Szentjóby Tamás és Erdély Miklós 1966. június 25-én megcsinálták az első magyarországi happeninget (Az ebéd – Im memoriam Batu kán). Erdélyt egy jól-rosszul sikerült kollázsa jelzi, de van itt Kondor Béla műtermi fotóiból is, majd pedig már jönnek is a hetvenes évek Attalaival, Galántaival, Pinczehelyivel fémjelzett akciói.

Szacsva Y Pál: Reprojekció XXXIII, 2001

És csak még most járunk a tárlat felénél, a koncept és a fotorealizmus, a nyolcvanas évek újszenzibilitása és az undergroundja csak most következik. Ide került Bukta Imre korszakalkotó Hajnali szabadpermetezése (1985), de szerencsére az autodidaktáktól, Wahorntól, ef Zámbótól és feLugossytól is van egy-egy kép. Itt van Roskó Gábor Nézzük mi újság a nagyvilágban című különleges vászna is, a rendszerváltás utáni részből pedig nem felejtette ki a kurátor Birkás Ákost, Köves Évát és Kicsiny Balázst. Az pedig, hogy napjainkat az 1975-ös születésű Fodor János és Vincze Ottó egy-egy munkájával, no és Esterházy Marcell Orthodromjával illusztrálja, biztos vitatható, de Petrányi Zsolt szíve joga. Végső soron a Lépésváltás deklarált három fő szempontja megvalósult, az együtt élő irányzatok, a korszakformáló kiállítások és a nemzetközi tendenciákkal való kapcsolódások bemutatásra kerültek.

És ha már kimaradt nevekről volt az elején szó, hát nekem Orosz István anamorfózisai, vagy Csernus párizsi munkái nagyon hiányoznak. De talán majd 2–3 év múlva ezek is kikerülnek.

Pálffy Lajos  

Lépésváltás – Az 1945 utáni magyar művészet újrarendezett állandó kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
Magyar Nemzeti Galéria, C épület, III. emelet

• Publikálva: 2013.10.14. 14:09 • Címke: kiállítás, képzőművészet