Az aluljárók Robin Hoodja

Egyik lábbal az underground művészek között, a másikkal a legdrágább galériákban – a New York-i festő és rajzoló sztár: Keith Haring.

1958-ban jött a világra Pennsylvania egy kisvárosában, négyévesen Mikiegér rajongó lett és elkezdett képregényeket rajzolni. 15 volt, amikor először kipróbálta az LSD-t, 25 évesen világhírű. Hat évvel később meghalt. Nekrológja szerint: a „homoszexuális Keith Haring, a graffiti világsztár AIDS-ben elhunyt egy betegápoló karjaiban”. Igazi villámkarrier.


„Most 28 éves vagyok (1986) legbelül pedig 12. Örökre 12 akarok maradni.”  

„Mielőtt New Yorkba mentem, a nantes-i művészeti főiskolára jártam. Épp beiratkoztam volna a jogi karra, amikor az egyetem parkolójában nekimentem az autómmal egy fának. Mire azt gondoltam, nem igazán nekem való a jog, és inkább művészeti szakiránya iratkoztam. Folyamatosan a párizsi bolhapiacokat jártam, hogy kiműveljem magam, London volt az iránytű zenében és divatban: ekkoriban találkoztam egy könyvben a graffitivel, s olyan nagy befolyással volt rám, hogy a pop-art irányába indultam.”

New Yorkban egy olyan virágzó alternatív művészeti közeget talált, mely a galériás és múzeumi rendszeren kívül a külvárosokban, az aluljárókban, a klubok és tánctermek tereiben született meg. E közeg energiája és szelleme által feltöltődve elkezdett kiállításokat és előadásokat szervezni, illetve ezeken szerepelni. A Club 57-ben és más alternatív helyszíneken állított ki, de ő inkább az aluljárókban akarta látni a képeit. Vagy a matt fekete papírral leragasztott, használaton kívüli hirdetőtáblákon, ott, ahol a belváros és a külső kerületek kultúrái találkoznak. Ezekre az üres papírfelületekre kezdett fehér krétával rajzolni, mindenfelé a metróhálózatban. 1980 és 1985 között e gyors, ritmikus vonalakból álló rajzok százait produkálta, néha negyven „metrórajzot” is elkészítve egy nap alatt. Azért is volt jó a hirdetőtáblákra rajzolni, mert amit csinált, illegális volt, ezért ha felbukkant egy rendőr a megállóban, kezével gyorsan le tudta törölni a krétával készített képet. Számtalan világjobbító kampány mellé állt, küzdött a leszerelésért, a drogok, a kapitalizmus, a rasszizmus, az erőszak és az AIDS ellen és mindenekelőtt: a gyerekekért.
  

Külsőre romantikus figura, egyszerre Robin Hood és Peter Pan

Éleslátású és naiv, mint egy gyerek, „a téridő első generációja, a televíziós technológia világa, az atomkorszak gyereke. Világpolgár, aki Brazíliából átlibben New Yorkba, majd Concordra pattan, hogy megnyisson egy kiállítást Párizsban, beugrik Berlinbe, onnan Kiotóba, kifesteni egy barátja éttermét. Bárhová érkezik, várják a figurái, ezerszer kinyomtatva, ezernyi másolatban. Naplóbejegyzése szerint egy igazán fárasztó napja így telt: „Indításképp Stephanieval kokszoltam, egy gyors ebéd a punk hercegnővel, Gloriával, céllövölde és füvezés William S. Burroughs íróval, hogy bármit is meglássunk a művészetben.” A művészvilágot ugyanis meglehetősen kritikusan szemlélte; de mindenekelőtt régimódinak, kispolgárinak és felettébb unalmasnak tartotta. Nem érdekelte a biztonságos szex sem és Andy Warhol halála után (1987) számára is világossá válik, hogy valószínűleg ő is megkapta a HIV-vírust, de korábbi lendülete aligha változott: „amennyit csak lehet, olyan gyorsan, amíg lehet”.

Ugyanakkor olyan fontos nemzetközi kiállításokon szerepelt, mint a kasseli Documenta 7; a São Pauló-i Biennále és a Whitney Biennále. Közben számos köztéri munkát is készített: a Times Square Spectacolor hirdetőtáblájára rajzolt animációtól elkezdve a színházak és klubok számára tervezett díszleteken és háttereken és a Swatch órák dizájnján át az Absolut Vodka hirdetési kampányáig.


Hol van manapság nagyobb nyilvánosság, mint a Google keresőjén?

Keith Haring a művészgalériák sztárja volt, műveit rengeteg pénzért vásárolták, miközben azzal küszködött, mit jelent művei mögött a pénz maga. Szerény miliőből származott, ahol a pénz határozott előnyöket jelentett. Műveinek tehát volt egy kereskedelmi értéke, de korántsem abban az értelemben, ahogy ő azt értékesnek találta. 1986 áprilisában megnyitotta Pop Shop nevű üzletét a Sohóban, melyben a képeit hordozó pólókat, játékokat, plakátokat, jelvényeket és mágneseket lehetett megvásárolni. Haring úgy tekintett a boltra, mint művészetének kiterjesztésére; az üzlet belsejét teljesen beborította absztrakt fekete-fehér festményével, figyelemreméltó és egyedi kereskedelmi környezetet teremtve. Az üzlet célja az volt, hogy az emberek jobban megismerjék művészetét, mely ezeken a termékeken keresztül valóban olcsón elérhetővé vált.

Nem adott címet képeinek, a néző szabadon azt lát benne, amit szeretne

Több mint 50 köztéri művet alkotott szerte a világon: segélyszervezetek, kórházak, gyermekvédelmi központok és árvaházak részére. A mostanra híressé vált Crack és Wack című, 1986-os falkép a New York-i FDR Drive egyik nevezetessége lett. Számos más projekt mellett 1986-ban a Szabadság-szobor felállításának századik évfordulójára 900 gyerekkel együtt festett. Freskót készített a párizsi Necker Gyermekkórház külső falára 1987-ben; és három évvel lebontása előtt a berlini falra. Pár hónappal halála előtt egy kiállítást készített elő Düsseldorfban. Hátán egy ghetto blasterrel kiállt egy egykori gyár csarnokába, és nagy lendülettel nekilátott a hatalmas falra felrajzolni titokzatos labirintusait, majd belerajzolta egyesével a figurákat.


Időtlen, költői hatást gyakorolni

Alkotásai egyre radikálisabbá és mind szarkasztikusabbá váltak, témái pedig a pénz, a vallás és a betegség lett. Művei távolról sem a dekoratív vagy ikonikus jelzőkkel mérendők, nem akar se propaganda, se reklám, se hírek széljegyzete lenni, hanem időtlen, költői hatást gyakorolni a járókelőkre. Ereje ma is aktualitással bír, csatája máig sem fejeződött be.

AIDS-szel kapcsolatos szövődmények következtében hunyt el 1990. február 16-án, 31 éves korában. Utolsó fotóinak egyikén kopasz, mint egy újszülött. Betegsége következtében maga is hasonlóvá vált figuráihoz, elbújt a képei labirintusában, elemelkedett a művészetében: egy bébi sugárkoszorúban.

„Egyik utolsó műve a Ludwig Múzeum gyűjteményében található Altarpiece (Szárnyasoltár), mely életművében egyedülálló technikával, bronzöntéssel és aranyozással készült és a mennybemenetel jelenetét ábrázolja a haringi életműben szokatlan, tradicionális oltár-formában, nemes anyagban. Az oltár alsó mezejében látható, adoráló üdvözültek felett angyalok szállnak és buknak el; középen a gyermeket sokkarú, a kereszt és a szív jelével megjelölt istenség tartja karjaiban. Az oltárt Yoko Ono adta el Magyarországnak, mely a Ludwig Múzeumnak ajándékozta. A mű párhuzamaként szolgálhat az 1990-es, színes Untitled festmény, Haring utolsó befejezett műtermi festménye, a dicsőítő, áldó, bizalmat kifejező mozdulatot ismétlő figuráinak sokaságával. Keith Haring rövid pályafutása alatt figyelemreméltó és maradandó életművet hozott létre, melyet a műveiből áradó szenvedély, energia és szeretet hat át.” (Ludwig Múzeum)

KEITH HARING, THE MESSAGE - version intégrale by ARTECreative

Jenei Gabriella

• Publikálva: 2015.02.20. 15:48 • Címke: évforduló