Magyar gyapot és bagócslárva

Sok mindenre gondol az ember, ha a Magyar Mezőgazdasági Múzeum nevét hallja, de arra a legkevésbé, hogy ennek az intézménynek digitalizált műtárgy gyűjteménye is van.

Méghozzá már nyolc éve látogatható a kibertér, amely egyaránt segíti az agrárium iránt érdeklődő laikusokat és a kutató munkát végzőket. A digitális gyűjtemények közül a plakátokat vesszük szemügyre. Most elmegyünk a borcímkék, a könyvtár, az oklevelek, a szobrok és a térképek digitális gyűjteményei mellett, de akinek kedve van, az számítógépe segítségével bármikor ellátogathat a virtuális kiállításokra. A plakátokat választottuk tehát, és aki a közelmúlt mezőgazdasági történetéről akar a tankönyvekben tanultaknál többet megtudni, az csak ámul-bámul az abc-rendbe szedett plakátgyűjtemény láttán. A tudományos alapossággal összerendezett és feldolgozott gyűjtemény minden darabjánál szakszerű rendben sorakoznak az adatok: leltári szám, tartalom, kor, a keletkezés, készítés helye, a plakát anyaga és az alkalmazott technika, valamint a pontos méretek.

A plakátok a XX. század legnépszerűbb ismeretterjesztői és reklámhordozói voltak. Közülük néhány a század első felébe is visszavezet. 1920-ban egy kackiás bajszú parasztember híreli az Új Barázda című újságról, hogy ez a mi lapunk. Lázár Oszkár alkotása utcára kerülése idején senki nem gondolta, hogy ez a szóösszetétel néhány évtizeddel később minden falusi könyvtárban visszaköszön majd, igaz, akkor már könyvcímként, hiszen Solohov 1930-as évek elején megjelent híres regénye – Új barázdát szánt az eke címmel – dicsőítette a kolhozosítást. Szintén ebből az időből származik a gyűjtemény egy gyönyörű darabja, az 1922-es Országos Szőlő és Borgazdasági Kiállítás plakátja. A szecesszióból az art decóba hajló stíluselemekkel dolgozó grafikus minden erőlködéstől mentesen tudta közvetíteni a kor alaphangulatát, az első világháború utáni idők tisztaságra, rendre, szépségre vágyódását.

Némely korban a politikai propaganda a szakismereteket közvetítő plakátokon is megpróbált úrrá lenni. Ennek egyik példája a Rákosi-korban – a plakátok döntő többsége ebből az időből származik – született élelmezési kölcsön jegyzésére felszólító plakát, miszerint "a nyilas banditák bűne, hogy gyermeked sír az éhségtől". Ennek a kornak a terméke az a sok, akár iskolai szemléltető eszközként is használható plakát, amely higgadt szakszerűséggel mutatja be a burgonya gyakrabban előforduló betegségeit, vagy mutatja meg, hogy miért fontos a búza kőüszög elleni csávázása. A korabeli mezőgazdaság minden apró részletkérdéséről tudósítanak a gyűjtemény plakátjai.

"A jó vetés a nagy gyapottermés biztosítéka" – hirdeti egy igazi szocialista realista, Nyári János grafikus tervezte nagyméretű plakát. Aki nem élt annak a kornak a közelében, erősen elgondolkodhat azon, hogy mit is keresett Magyarországon a gyapot. Nagyjából ugyanazt, mint a szintén meghonosítani kívánt magyar narancs, amelyről, ha máshonnan nem, Bacsó Péter Tanú című filmjéből tudhat valamit az utókor. A plakátgyűjteményt nézegetvén annyit azonnal megállapíthatunk, hogy ebben a sötét korban sem ment el a magyar nép esze teljesen: alig-alig találunk ilyen gyapotos vagy az asszonyokat munkába szólító politikai propagandakiadványokat. Az utóbbi felszólítást tartalmazó szintén nagyméretű papírnyomtatvány képe mindenben megfelel a szocialista realista képzőművészeti normarendnek. Derűsen mosolygó, fehér munkaköpenyes asszony áll az istállósoron, kezében horganyzott, szemmel láthatóan a szocialista ipar remekének számító tejeskanna, amelyhez rokonszenves tehenek hajolnak, az asszony arca csupa derű, fején a kendő milyen más lenne, mint piros, mögötte az asszonytárs ér az istállósor végére, a távolban egy új major. A Gyertek dolgozni az állattenyésztésbe! felszólítás alatt derűsen gomolyognak a felhők, derűs itt minden és mindenki, az csak a mai vizsgálódónak jut eszébe, hogy a felhők alatt miként lehet derűs az élet? Hát így. Mindez történelmünk része, és ha erről beszélünk a gyerekeinknek, bizonyára jobban megértik múltunknak ezt a darabját, mintha Észak-Koreáról magyaráznánk nekik.

Vissza-visszaköszönő felszólítás, hogy a gazdák a megfelelő időben vessenek. Nem túl változatos a képi eszköztár, amelyet ehhez a közléshez használnak: diadalmas traktor, monumentális vetőgép és jó esetben a főszereplő: maga a vetőmag. Valamiféle groteszk ellenállás is felfedezhető Pál György Kapálni, kapálni, kapálni! feliratot szétkiabáló képén. Kinek ne jutna eszébe Vlagyimir Iljics Lenin Tanulni, tanulni, tanulni! sematikus mondata. A kapálós plakáton egyébként a szavak szinte a földbe szorítják az apró, hagyományos, ló húzta ekével kínlódó parasztokat.

Az 1960-as évek egyre szürkébb, egyre egyszerűbb, ám modernnek gondolt képvilága természetesen a plakátokon is megjelent. Hiába izgalmas a felszólítás – Védekezzünk a bagócslárvabetegség ellen! – a termelőszövetkezeti egyen-tehenek képe unalmassá teszi a nyomtatványt. Egészen költői gondolatokra ragadtathatja nézőjét a HSCS-csibekeltető plakátja. Az 1956-os forradalom idején Budapesten készített grafika mintha üzenne az utókornak: a tágra nyílt ajtajú keltető szekrény körül sok-sok sárga kiscsibe, előtte etető, itató. Csoda, hogy a kép túlélte a megtorlásokat, és talán minden belemagyarázás nélkül kimondhatjuk üzenetét: szabadnak születünk, szabadok vagyunk.

Nem célszerű tehát feltétlenül kimennünk a Városligetbe, a Vajdahunyad várba, ahol a Magyar Mezőgazdasági Múzeum óriási gyűjteménye várja látogatóit, a plakátgyűjtemény ott szunnyad a raktárak mélyén, nem látható. A digitalizációnak hála azonban sok mindent így is megtudhatunk a magyar agrárium múltjáról.

Dippold Pál

• Publikálva: 2012.04.19. 12:54 • Címke: digitalizálás, honlap