a rovat írásai
Az üveg-beton épületek atyja: Walter Gropius
A Bauhausról a kevésbé tájékozottaknak csak az jut eszébe, hogy az ottani építészek voltak a lakótelepi kaptárak előfutárai, elméleti megalapozói. Ez természetesen csak annyiban igaz, hogy építészetileg is végtelenül funkcionalisták voltak és nagyon szerették a kockát, mint formát.
Az Év fotóriportere, finom humorral
Beestem a „Kis Manóba”, hogy a leszedés előtt még gyorsan megnézzem Reviczky Zsolt képeit. Őt választotta meg a szakma az Év fotóriporterének az idei Magyar Sajtófotó kiállításon. Korábbi és 2012-es teljesítményéért kapta ezt a megtiszteltetést, és vitán felül meg is érdemelte.
Nemzetközi Képregényfesztivál
A műfaj kedvelői és alkotói vasárnap a Millenárison találkoznak. Kiemelt téma az olasz képregény.
Picasso felesége a Várfok 14-ben
Válság van, nem veszik meg a képeket – dől a panasz a galériásokból. Persze elmúltak (ha egyáltalán voltak) azok az idők, amikor úgy vették a festményt és a szobrot, mint a cukrot. Folyóméterre, mint egyesek a könyveket.
Paul Gauguin: A halhatatlanságot hozó lecsúszás
Mindig voltak örök vándorok, nyughatatlan elmék, akiknek nem sikerült megmaradni hosszabb távon egy helyen. Nem ment a fészekrakás, megállapodás még akkor sem, ha vágytak rá, vagy egészségük és más körülmények erre sarkallták őket.
Az ember koptatta fák szépsége
Nincs is szebb felület az emberi kéz által simára
csiszolt, koptatott fánál. Talán csak a gyors folyású vizek által sodort
ág-bog, tuskó tud még ilyen szépen kopni.
Elvarázsol a lyukkamerás ember
A camera obscurát állítólag már Arisztotelész is használta és értette, de első pontos leírása egy arab tudóstól származik, 997-ből. Mert tudvalévő, hogy az antik görög világ teljesítményét jórészt az arabokon keresztül ismerte meg Európa. Ahol aztán már Leonardo da Vinci is csinált magának egy zárt dobozt, lyukkal az oldalán.
Vagyonokat érő pitykék és profi táncosok
Ha valaki a Vidas Gitanas kiállításra igyekszik a Néprajzi Múzeumba, kétszer annyi idővel számoljon, mint tervezte. Mert képtelenség úgy megközelíteni a spanyol cigányok történetéről szóló tárlatot, hogy előtte végig ne nézzük a Képek, cigányok, cigányképek című, magyar fotósok által készített anyagot, amely páratlan a maga nemében.
Kézzelfogható kiállítás a Szépművészetiben
Mintegy harminc látó és látássérült művész alkotásait mutatja be a
Kézzelfogható Alapítvány és a Szépművészeti Múzeum csütörtökön nyíló
tapintható kiállítása; a Kézzelfogható művészet mindenkinek című
tárlathoz konferencia és interaktív nap is kapcsolódik.
XXXI. Magyar Sajtófotó Kiállítás: klausztrofóbia és unalom
Rémálom az olyan fotókiállítás, amelyet egy szűk folyosóra aggattak fel, ahol ráadásul méretes oszlopok is foglalják a helyet. Az emberek araszolnak, tekeregnek a képek előtt, megállni, gondolkodni nincs idő, mert finoman továbbhaladásra késztet a tömeg.
Picasso: a zseni és a riviérai kommunista
„Az Isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni.” Hát, volt önbizalma a kis spanyolnak, az biztos.
Szeretni egy diktátort
Ajándékok Rákosi Mátyás 60. születésnapjára
A Néprajzi Múzeum kamarakiállítása az egykor 32 termet (!) megtöltő anyagból. Nagy dolgokra képes a lelkesedés, a félelem és a tömegpszichózis. Ha pedig ezek hatásait a minden korban kéznél lévő és használatos propagandaeszközökkel még fel is turbózzuk, akkor kaphatunk egy olyan abszurd jelenetet is, hogy ragyogó tekintetű úttörők ölelgetnek és puszilgatnak egy csúf, kopasz gnómot, jelesül a mi Rákosi Mátyásunkat.
Ezzel az abszurddal mindjárt a Néprajzi Múzeum kiállításának elejére helyezett tévékészüléket nézve szembesülhet az ember, amelyen végtelenítve vetítik ama emlékezetes születésnap felvételeit. Igen, a két úttörőnek, a – gondolom – több ezer kádergyerekből gondosan kiválasztott kisfiúnak és kislánynak tényleg elragadtatást látni az arcán, és természetesen hasonló arcokat látni mindenhol az Operában, ahova csak elér a kor kamerája. (Mert volna csak valaki unott képet vágni, esetleg fintorogni!)
Ennek a már említett eszközökkel elért, és nagyon sokáig különböző intenzitással, de fenntartott lelkesedésnek a magyar vidék sem tudott ellenállni. Az, hogy néhány esztendő alatt a városok megszállása és "pacifikálása" mellett hogyan sikerült megroppantani a kommunistáknak a magyar parasztság gerincét is, nagyobb lélegzetű munka tárgya lehetne, a Néprajzi Múzeum március végétől május elejéig meghosszabbított kamarakiállításán csak a bizonyítékok, a keresztény-konzervatív vidék Rákosinak készített születésnapi ajándékai sorakoznak tisztes rendben a vasmegyeri díszpárnától a nádudvari díszkulacson át a bonyhádi járás által felújított, és a nagy születésnapra hímzéssel aktualizált bukovinai irhamellényig. (Tehát még a '40-es években valóságos kálváriát járt bukovinai székelyek sem maradhattak ki a kötelező adorációból.)
Igazi népi műremekeket találunk a tárlókban, különösen a fafaragások professzionálisak, ha szabad ezt a kifejezést ebben a műfajban alkalmazni. A szőttesek, hímzések, különösen a sokszor láthatóan utólag rákerült, Rákosit éltető és dicsőítő mondatok hímzési minősége (no és a helyesírás: Rákosi elftárs...) hagy némi kívánnivaló maga után. Talán éppen a remélt rosszkedv miatt, ami a készítőkön eluralkodhatott, látván veszni mondjuk a generációkon át összevásárolt családi birtokot, vagy a nemrégen kiosztott földet, a féltve nevelgetett pár lovacskát, vagy a nehezen beszerzett hosszúszekeret.
No de az is lehet, hogy a tiszántúli karikás ostorok valamelyikének a nyelébe a Rákosi-címert olyan kéz faragta, amely ezekben az időkben fogott először tollat valami esti iskolában. Minden lehet. Az biztos, hogy a jeles alkalomra díszkiadásban megjelent Ethnographia cikke szerint majdnem minden falu küldött ajándékot. A városok, gyárak és intézmények készítményeivel együtt 32 teremben és a lépcsőházakban kiállított anyag, amit 1952. március 9. és 11. között, 2 nap alatt 16 ezren néztek végig (gondolom boldogságtól ragyogó arccal és sokan könnyezve) a jeles folyóirat szerint. Amely a kor nyelvezetének megfelelően azon lelkendezik, hogy az anyag méltó demonstrációja a falu és a város egyre mélyülő barátságának.
Írják ezt azon padlássöprések közepette, amelyek mögött a falusiak a "nadrágos embereket" látták, akik mindig is a városokban laknak. Amúgy sajnos ezt a kis kiállítást is (kár, hogy az egykoron 32 termet megtöltő anyag egészen kis töredéke került csak a tárlókba) leginkább csak a városiak, no meg külföldiek nézik, és még arra is gondolhatnak, hogy lám, mennyire megalázkodott megint ez a magyar paraszt. Pedig csak élni akart.
Pálffy Lajos
Rakosi60@neprajz.hu
Néprajzi Múzeum 2012. 03.09.-05.01.