„Jó hírt én úgy öregbítek, hogy énekelek…”

Aradszky László 80

Csodálatra méltó energiája van. Pár napja a Szenes Iván emlékére rendezett koncerten unokájával, Olíviával énekelt együtt, szeptember 20-án, a születésnapján Debrecenben lép fel, de a következő napokon Békéscsabán, Budapesten, Miskolcon és Szolnokon is hallhatjuk énekelni. A naptára szerint pedig már jövő júniusra is van lekötött időpontja, várják.

A klasszikus magyar táncdalénekes nemzedék egyik legismertebb és legnépszerűbb tagja saját pályájával bizonyítja, hogy Nem csak a húszéveseké a világ. A nyolcvanéveseké is: Aradszky László ma lépett be a táborukba.

A Nagymező utcában található lakásában találkozunk. A pesti Broadway igazán remek közeg egy előadóművésznek, s ha elfogadjuk az európai könnyűzene ősének az operettet, akkor annak színháza és előtte Kálmán Imre szobra nagyon is jó helyen van Aradszky otthonától pár lépésnyire. A hangulatos, polgári lakás minden bútora és aprócska dísze a lakóiról mesél. A kényelmesen berendezett nappali falán aranylemezek – köztük, a nagy korongok alatt szerényen megbújóan, a legelső magyar aranylemez – és a kisebb stúdiónak és zenei archívumnak is beillő dolgozószoba vitrinjeiben megannyi zenés- és sportrelikvia, kitüntetések, ajándékok rajongóktól és rajongottaktól.

54 éve áll a színpadon, lelkesedése töretlen, sikerei is, annak ellenére, hogy volt 16 év, amikor pályatársai, a hatvanas évek csillogó sikerű táncdalénekesei sorban hozhatták ki nagylemezeiket, és neki ez nem adatott meg. Harag nélkül beszél erről is, gesztikulációja és hangja olyan erős beszélgetés közben is, mintha épp hangversenye lenne, a lelkesedés pedig vibrál a tekintetében – akár zenéről, akár családról, akár sportról beszélgetünk. Ennek a lelkesedésnek a forrását keresem, amikor a dalban is megénekelt „Szondi utcai házról”, szülőhelyéről faggatom. Itt átadom Aradszky Lászlónak a szót.

Sztárfotó a hatvanas évekből (MTI Fotó: Keleti Éva)

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy a mai fiatalok hogy nőnek fel, hogy szocializálódnak. Én azt mondom, példaképek nélkül nem megy. A sporthoz, a művészethez, de bármilyen más becsületes munkához is, amit tanulással és tisztességgel lehet művelni, példaképekre van szükség. Nekem is meghatározták a példaképek a pályámat. Meg kell mondjam, eleinte nem énekesnek készültem. Bár már három és fél – négy éves koromban azt énekeltem az udvarunkon, hogy Rózsafa virít az ablakom alatt, mindenképp sportoló szerettem volna lenni. Annál is inkább, mert a házunkban kiváló sportolók éltek. És ha a kiváló szót használom, nagyon visszafogott vagyok. Amikor olyan tizenkét-tizenhárom éves voltam, levitt a Fradi Kölyökbe futballozni a Papp Laci – nem az ökölvívó Papp László, hanem a remek, Európa-bajnok kosárlabdázó, Papp Péter öccse – és igazolt játékos lettem a Fradi Kölyök Kettőben. Nem voltam tehetségtelen, mondták, de a Fradi olyan bődületesen jó fiatal játékosokkal volt tele, hogy számomra képtelenség volt előrébb jutni.

Szomszédom volt és a barátaim között tudhattam Szilvássy Miklóst is, aki 1948-ban Londonban második lett az olimpián, mint birkózó. 52-ben ugyanazt a versenyzőt győzte le Helsinkiben, akitől – szerintem jogtalanul – 48-ban kikapott. És olimpiai bajnok lett. ’Szeretettel köszöntjük hazánk és házunk olimpiai bajnokát’ – ilyen transzparenssel vártuk. Amikor hazatért, a házunk környéke zsúfolásig tele volt, úgy köszöntöttük. De ugyanebben a hazában és házban élt Hanker Éva százhatvanhétszeres röplabda válogatott is. Nekem ők voltak az első példaképek. De egyébként Rákos Sándor Kossuth-díjas költő is az én szülőházam, Szondi utca 79. lakója volt.

Esküvői fotó (forrás: Aradszky László honlapja)

Ennek a háznak a lépcsőházában ma egy kis emléktábla áll: „E házban született és lakott 33 éven át a többszörös aranylemezes táncdalénekes és előadóművész, Aradszky László. E táblát állította a Szondi utca 79. büszke lakóközössége.” Ezt a mai lakók adták nekem, ennél nagyobb elismerést nemigen kaphatnék. Az életem úgyis e környékhez, a Terézvároshoz köt, néha nevetve megjegyzem, lassan már én leszek a legidősebb terézvárosi lakos. A Szondi utcai ház falán még mindig látható néhány olyan régi falfirka, hogy: „A.L. szeretlek”…

A szülőházról a családra terelem a beszélgetést. Szülei fényképekről mosolyognak rá a számítógépe fölött, és néhány évvel ezelőtt megjelent memoárja, Az örök élet színpadán is meggyőzött róla, hogy naponta beszélget velük, ha ma már csak képzeletben, lelkiekben is. „Nem születtem grófnak” – kezdek bele Aradszky László egyik leghíresebb táncdalába, s innen Laci ismét átveszi a szót:

A világ legegyszerűbb és legaranyosabb szülei voltak. Én még Békéscsabán foganhattam, de már a Szondi utca 79-ben születtem. Nem kórházban, hanem tényleg ebben a bizonyos házban. Bátyámat, aki sportújságíró volt a Népsportnál, életfogytiglani börtönre ítélték a Rákosi-rendszerben. Nekem sem volt könnyű elhelyezkednem. A Töltőtolljavító Szövetkezet elnöke volt a kerületi párttitkár. Én egy balhés galeri egy vezéralakja voltam akkor. A párttitkár, Bajor Tibi bácsi felfigyelt rám, s a galeri hangadójából sportfelelőst faragott. Hivatalosította a szerepem, mondhatni. És lett civil szakmám is, ma már ismeretlen hivatás: töltőtoll javító lettem.

Szüleim szerény keresetükből igen magas óradíjat fizettek a legendás Vécsey Ernőnek azért, hogy zenére tanítson. Persze sohasem sokalltuk, mert bejött az ára… Mindenben támogattak. Bár apu azt nagyon ellenezte, amikor az Aradszki nevet Aradira akartam változtatni. Azt a tanácsot kaptam jóakaróktól: Aradszki névvel nagyon nehéz lesz befutni. Apu azt mondta, ha nem ismernek meg Aradszkiként, akkor nincs értelme az egésznek, akkor Aradiként sem fognak megismerni. Abba belement, hogy ipszilonnal használjam a nevem. Két magnóm volt, egyiket az én fizetésemből, a másikat édesapáméból vettük. Az egyik magnóba betettem Németh Lehel egy felvételét, a másikra ráénekeltem. Amolyan stúdiófélét hoztam létre otthon.

Dedikálás a Rákóczi úti hangszerboltban, 1967-ben (MTI Fotó: Balassa Ferenc)

Huszonhat éves koromtól már az éneklés lett a meghatározó. Az énekesek közül Németh Lehel volt a nagy példaképem, a hangfelvételei alapján. Személyesen csak jóval később ismertem meg az Erkel Színházban, ilyen az élet: akkor le is győztem a Tessék választanin. Ugyanakkor a nagyok közül Vámosi Jánosékkal léptem fel először nagy színpadon, 1961-ben, talán mondanom sem kell, hogy a hatodik kerületben, az Andrássy út és Izabella utca sarkán. János kemény volt, Jól van, öcsi – csak ennyit mondott. Márta viszont nagyon drukkolt nekem. A Vámosi házaspár az OSZK stúdióban figyelt fel rám, az Országos Szórakoztatózenei Központban, ahol ekkor tanultam.

Az OSZK szépséghibája az volt, hogy az csak vendéglátóipari fellépésekre adott engedélyt. A rádió és az ORI (Országos Rendező Iroda) felé tájékozódtam. Az ORI már az igazi koncertekhez biztosított lehetőséget. Sosem felejtem el az ORI-ban  tett vizsgámat sem. Ugyanazok ültek a zsűriben, mint a Magyar Rádióban, ahol nem sokkal korábban vizsgáztam. Megijedtem, hogy ugyanazokat a dalokat csak nem adhatom elő mindkét vizsgán. A szívemet ma este összeszidtam – ezt a csodálatos dalt kezdtem el énekelni az ORI vizsgáján. A szerző, Vécsey Ernő kísért. Félig kellett csak elénekelnem, és udvariasan kiküldtek. Lementem az ORI büfébe, kikértem egy sört, s közben odalépett hozzám Futár Bandi, óriási műsorszervező. Félórával a vizsgám után, de még eredményhirdetés előtt ő már mindent tudott, aznap délutánra már leszervezett nekem egy fellépést. Németh Lehel helyett kell menned Ákos Stefivel Harkányba. Addigra meglesz a működési engedélyed… – ugrándoztam örömömben, szüleim el sem akarták hinni. Csak azon ijedtem meg, hogy nem fogok tudni bemenni a Töltőtolljavítóba dolgozni. A vizsga után bementem Tibi bácsihoz, az igazgatóhoz. Azt hitte, ugratom, amikor elmondtam, hogy Németh Lehel helyett kell beugranom egy koncerten. Adott három hónap fizetés nélküli szabadságot. Ha nem vált volna be az énekesi pálya, várt volna vissza. Nagyon rendes ember volt. Aznap este, amikor a színpadra léptem, egy tenyér nem verődött össze. Húsz percet kellett énekelnem, először Lehel slágereit. Szórványosan már tapsoltak. És az egyik vizsgadalomat is hoztam: Még ide-oda húz a szív. Ezt kétszer vagy háromszor visszatapsolták. Ebből aztán országos sláger lett. S innen kezdődnek a felejthetetlen hatvanas évek…

Abban az évtizedben nem is az alagút végét, hanem a napfényt láttam. A Még ide-oda húz a szív a Tessék választanin robbant be a köztudatba 1963-ban. Majd sorban jöttek a dalaim: a Magdaléna, az Álmatlan évek, a Búcsúzom kedvesem, a Szomszédasszony…, a Nem születtem grófnak, a Valaki hiányzik a táncból…, a Pókháló az ablakon, az Annál az első ügyetlen csóknál. Mindez néhány év leforgása alatt. A Táncdalfesztivál csak a jéghegy csúcsa volt, számos fesztiválon, megmérettetésen szerepelhettem.

A szerzők azt akarták, hogy mi, vezető énekesek énekeljük a dalaikat. A fiúk közül Korda György, Koós János és urambocsá, én tartoztam például ebbe a gárdába. Annyi előadásom volt, hogy szinte semmire nem volt időm, állandóan mentem. Megállt a forgalom, amikor az utcán jártunk. És nagyon összetartottunk, ami a mai napig is így van. A lányok közül ilyen volt Harangozó Teri, aki a kórházból hívott fel pár napja, s akit díszvendégként várok a Nekem 8… van című jubileumi koncertsorozatomra… (Harangozó Teri szeptember 8-án elhunyt, a koncerteken már csak emlékét idézhetik fel pályatársai.) Ha belegondolok, még mindig a hatvanas éveket éljük, 2015-ben is. A múlt héten Zalatnay Cinivel volt közös fellépésem, utána pedig Korda Gyuriékkal.

Egy másik fotó az esküvőről, jobb szélen Vámosi János (forrás: Aradszky László honlapja)

Hogy éltétek meg ti, a táncdal nemzedéke, amikor bejött a beathullám?

Nagyon érdekes kanyart tettem. Világslágerekre írtam magyar szövegeket, ezek idényjellegűen előadott kis produkciók voltak. Ezek tartották bennem a lelket. Azt azért el kell mondanom, nekünk nagyon sok közünk volt ezekhez a beatzenekarokhoz. Amíg szükség volt ránk, addig mennünk kellett. Mi voltunk a húzónevek, közös koncerteket tartottunk, volt, hogy minket kísértek. Aztán, amikor már nem kellettünk, elváltak útjaink. De nem végérvényesen, mert máig, ha találkozom velük, barátként köszöntjük egymást. Vallom, nincs rossz műfaj, csak jó zene van. És bizony, nemcsak beatzenészekkel, de operaénekesekkel is énekeltem duettet pályám során, Kincses Veronikától Gregor Józsefig. Sosem szerettem a skatulyákat. De az is a hatvanas évekhez tartozik, hogy 1966-ban az Isten véled édes Piroskámmal (Dobos Attila és Szenes Iván) megnyertem a Tessék választanit, ezzel a koronggal lettem a magyar hanglemezgyártás történetének első aranylemezese. Majd két hónap leforgása alatt megkaptam az újabb aranylemezt, százezres példányszám után, a Pókhálóért (Lovas – S. Nagy). A Táncdalfesztiválok döntőse és egyik közönségkedvence voltam: az Annál az első ügyetlen csóknál például 67-ben második helyezést ért el, de mellette előadói díjat kaptam, s ami igazán boldogsággal tölt el: óriási, százezernél is több közönségszavazatot. Ebben az évben én adtam el a legtöbb lemezt az országban. Micsoda idők! Cannes-ban vehettem részt egy gálaműsoron. Olyan művészekkel találkoztam, mint Tom Jones, Karel Gott, Petula Clark vagy Telly Savalas, a színész, aki egyébként fantasztikusan énekelt.

1968-ban a SZÚR-on (Színészek-Újságírók Rangadó) a Népstadionban 80 ezer néző előtt ünnepli a színészek győzelmét (MTI Fotó: Szebellédy Géza)

Aztán a hetvenes években, zeneszerzőm és barátom, Dobos Attila külföldre távozása után nehéz tizenhat év következett. A pontos okot persze csak találgathatjuk, de 1986-ig nem jelent meg lemezem. Mondhatnám azt is, hogy mellőzött lettem. Erdős Péter lemezgyári főszerkesztőre rá is csaptam az ajtót. „Kinek kellesz már?” – kérdezte, s azóta eltelt negyven év, s még mindig kellek a közönségnek, úgy érzem. Nem is csüggedtem ebben a tizenhat évben sem, 11-12-szer voltam kanadai, amerikai koncertturnén… Lehet, hogy a médiából eltűntem, de a közönség nem felejtett el idehaza sem. Aztán 1986-ban csöngött a telefonom, Révbíró Tamás hívott a Hanglemezgyárból. „Jó volna Veled csinálni egy nagylemezt. Mennyi idő alatt tudnál összehozni egy albumot?” – kérdezte. „Meddig vagy ma bent?” – kérdeztem vissza. Mert az anyag rendelkezésre állt. Máté Péter két dalt, a kor legnagyobb sztárja, Szikora Robi kettőt, Malek Miklós, Faragó Judy, Komár… hadd ne soroljam, kiváló muzsikusok írtak nekem dalokat. A lemez címadó dala, az Újra itt vagyok Máté Peti szerzeménye, ő is hangszerelte nekem, de a lemezt már nem érte meg. Az albumot Malek hangszerelte, Máté munkáját is felhasználva.

Csikós Rózsival az ügetőn 1970-ben (MTI Fotó)

A kilencvenes évek újabb nagy váltás volt az életedben.

…Amit Szeneséknek köszönhetek. Ivánnal voltam a lánya, Szenes Andrea vendége a televízióban. Andrea asszisztense vetette fel: Miért nem énekelsz új dalokat? Úgy éreztem, nincs olyan szerző, aki számomra testhezálló dalokat komponálna. Megadta nekem Kaszás Péter telefonszámát. Nem sokára találkoztam Péterrel, aki a világ legszórakozottabb professzora, így majdnem elkerültük egymást. De azóta is együtt dolgozunk. És úgy születnek a dalok, hogy a túlnyomó többségük szövegét én írom, s a dalok rólam is szólnak. Az első a sorban a Különös boldogság volt, ami a fiam, Zsolt esküvőjére született. A kilencvenes évek vége volt az én reneszánszom. Egyébként a Nem csak a húszéveseké a világ is sokat köszönhet Kaszásnak. Ez egy színházi betétdal volt a hatvanas években, a József Attila Színházban Voith Ági és Bodrogi Gyula számára komponálta Fényes Szabolcs és Szenes Iván. Iván szerette volna, ha lemezre én énekelném, a rádióban is én adnám elő. Maga Fényes Szabolcs „korrepetálta be” nekem. A lakására kellett elmennem, a felesége, Csikós Rózsi színésznő fogadott. Gondolhatod, hogy meg voltam illetődve. És halálosan boldog voltam, a dal egy perc alatt sláger lett. De azt, hogy ez a dal még mindig él és ma is tomboló siker, nagymértékben Kaszás Péternek köszönhetem, aki a mai kor igényei szerint újrahangszerelte.

Otthonában, 2012-ben (MTI Fotó: Czimbal Gyula)

Úgy érzem, egyáltalán nem bánod, ha egy dalod újrahangszerelik.

Bizony, hogy nem, szeretem követni a divatot. És szeretem a technikát is, a számítógép nagy barátom, kis videoklipeket is készítek a dalaimhoz. Most új CD-n dolgozom: 80 év az 80 év… Ez lesz a címadó dal.

Meghallgatjuk, s ahogy a lelkesedése, a hangja sem kopott az elmúlt 54 évben. Ezért nem meglepő, hogy arról kérdezem, mik a tervei, mi lesz vele mondjuk húsz év múlva. Én itt leszek – mondja. Nem is kételkedem benne. Keresem majd, szeretett Terézvárosában – és a színpadon, amely élteti. „Az úton még poroszkál, nemde, néhány korosztály.”

Várjuk az új dalokat, Laci!

Képes Gábor

• Publikálva: 2015.09.19. 19:50 • Címke: táncdal, interjú