Az egyik dudás a Pink Floyd csárdájában

David Gilmour 70

Így van ez, amikor több erős egyéniség, nagy tehetség kerül egy szűk térbe, mondjuk egy együttesbe. Ez lett a végzete minden idők egyik legjobb rockot játszó zenekarának, a Pink Floydnak is. Két dudás nem férhet meg egy csárdában – az egyik, David Gilmour ma lett éppen 70 éves.

Hogy stílszerű legyek, van rá 10 fontom, hogy ezen a vasárnapon Roger Waters nem fog még telefonon sem Isten éltessen-t mondani neki. No, nem mintha annyira gyűlölnék egymást, csak hát két nagy formátumú dudásról/zenészről van szó, és hát ki tudja, hogy ki közülük az erősebb. Az első, igazi Pink Floydos időkben biztos, hogy Waters volt az, ne felejtsük el, a zenekarvezető, Gilmour pedig először, mint ötödik kerék, második szólógitárosként lépegetett fel a társasággal.

Aminek frontembere a kezdeteknél, az első két lemez idején még az a Syd Barrett volt, aki egyre mélyebbre merült tudatmódosítók kiváltotta kábulatokban. Így aztán végül Gilmour lett a szólós, Barrett pedig őrült gyémántként, de egyáltalán nem ragyogva élte le életét. Kevesen tudják, de a Pink Floyd előtt már játszottak ők egy zenekarban, amolyan „cambridge-i értelmiségi szülők hippi gyermekei” együttes volt ez. (Gilmour apja az egyetem zoológiai tanszékét vezette, Barrett papája pedig híres patológus orvos volt. )

1968-tól tehát Gilmour „teljes joggal” szólózik az egyre népszerűbb zenekarban, de Barrett kiválása/finom kitessékelése után a számokat, a szövegeket és a zenét is túlnyomórészt Waters írja. Bár van jó néhány basszeros, énekes frontember is szerte a világon, eme műfajban mégis csak a szólógitáros szokott leginkább reflektorfénybe kerülni. Különösen igaz ez olyanokra, akik a gitározás mellett énekelni is tudnak, no és a zene és a szövegírás sem okoz gondot nekik. Így aztán nem véletlen, hogy Gilmour már 1978-ban szólólemezzel próbálkozik, ami intő jel lehetett volna Waters számára, hogy teret engedjen neki is. De hát Waters a maga erős egyéniségével (és komplexusaival) nem ilyen ember. A zenekar legnagyobb vállalkozását, a Falat is nagyrészt ő jegyzi, Gilmournak csak három szám jut a 26-ból, azok is a zenekarvezetővel közösen összehozott darabok. Nem véletlen tehát, hogy a felvételek alatt második szólóalbumán is dolgozik, és hát az sem, hogy a csúcs a véget is jelenti. 1979 végén Waters kirúgja a billentyűs Wrightot, még 1983-ra hárman megcsinálják a The Final Cut-ot. Ami tényleg a finálé lesz, Waters nem sokkal ezután bejelenti, hogy részéről vége a Pink Floydnak.

Gilmour és Nick Mason, a dobos pedig úgy nyilatkozik, hogy ők eztán a zenekar, és megkezdődik a mai napig tartó vita és civakodás a számokon, jogdíjakon, a jelképeken, minden rajongó legnagyobb bánatára. Még négy album jön ki, amiket teljességgel Gilmour jegyez, de ez már csak a fele Pink Floyd, nagyon lehet érezni a számokon Waters hiányát. Az utolsó, 1995-ös koncertalbum (Pulse) után pedig még két Gilmour szólólemez születik (2006 és 2008), amiken más muzsikusok mellett ott van a filmzenékben is nagyot alkotó Zbigniew Presner is. És persze ott vannak a koncertfilmek, a számtalan vendégjáték és a jótékonysági fellépések.


2009-ben a „titkos”, hajléktalanokat segítő Crisis koncerten az Islington város Union Chapel nevű templománál (forrás: Wikipédia, Ilias Katsoures)

Amelyeken, és a jótékonykodásban általában is mindig élen járt Gilmour, különösen a hajléktalanok, a természetvédelem, és az emberi jogok szervezetei élvezik a mai napig bőkezű támogatását. A 70 év alatt két feleségétől hét gyermeke születik, és a zene mellett nem sok mindenre marad ideje. Egy időben a régi repülőgépeket gyűjti, de eladja a múzeumot, mert túl sok időt vesz el a fontosabb dolgok elől.

Hogy aztán a Rolling Stone 2011-es, minden idők legjobb gitárosait listázó rangsorában miért csak a 14., az csak a listázók rövidlátását és részrehajlását bizonyítja. Mert hogy is lehet ebben a rangsorban mondjuk a negyedik az a Keith Richards, aki még fénykorában is köztudottan hamisan játszott. Az meg, hogy az utolérhetetlen Ritchie Blackmore csak az ötvenedik, az egyenesen botrány! Mint ahogyan az is, hogy Mike Oldfield, a kristálytiszta gitárjáték királya fel sem került a listára. Gilmour szólói a Time és a Money mellett a Falon a legnagyobbak. A Comfortably Numb a szakma szerint a legjobb, de hát ott van még a Hey You rövidebb opusza is, és hát a talán legismertebb, az Another Brick in the Wall második része, amit még a mai napig is le-le játszanak a rádiókban. Hogy aztán a szerkesztők pont a végén lévő elképesztően jó szólót vágják le, ja, manapság már biztos túl hosszú a reklámok célcsoportjának (19-49) egy négyperces szám, és így még talán jogdíjat sem kell fizetni.

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2016.03.06. 09:51 • Címke: évforduló