​A harmincéves Fal

A bűnről érvényeset és újat mondani elég nehéz, Watersnak azonban sikerült. Így lett a XX. század nagy szellemi áramlatának, az egzisztencializmusnak egyik utolsó alkotása a The Wall, a lemez és a film.

Friedrich Dürrenmattot állítólag egy alkalommal páratlan ajánlattal kereste föl egy pszichiáter: ingyen és bérmentve meggyógyítja a világhírű írót, méghozzá a műveiből kirajzolódó kórkép alapján. Dürrenmatt azonban némi gondolkodás után nemet mondott a kecsegtető lehetőségre, mivel úgy vélte, gyógyulása esetén biztosan elvesztené íráskészségét is, s így „munkanélkülivé” válna.

David Gilmour 2009-ben (fotó: Ilias Katsouras)

Valami hasonló dolog történhetett a Pink Floyd „kreatív géniuszával” Roger Waters-szel is, legalábbis ami a kórkép és a művészi kreativitás bonyolult kapcsolatát illeti. Nagyon komoly gyermekkori traumát görgetett-görget maga előtt, az apahiány minden kétséget kizáróan rányomta bélyegét munkásságára, ám az 1979-es The Wall és az 1983-as The Final Cut véget vetett a traumának, egész pontosan úgy tűnik, „kiírta magából” a bajt. Mintha Waters túllépett volna édesapja korai elvesztésén (ha ez egyáltalán lehetséges). Mindössze néhány hónapos volt, amikor Eric Fletcher Waters 1944-ben elesett Anziónál. A hiány megélése természetes módon épült be személyiségébe, de egész pályáján küzdött ellene. Sajnos Waters „gyógyulása” véget vetett a Pink Floydnak is, legalábbis a Waters-Gilmour-Mason-Wright felállásnak. És bár minden szakíró hangsúlyozni szokta, mennyire sikeres Roger Waters Pink Floyd utáni szólókarrierje, milyen zseniális lemezeket adott ki egyedül, micsoda remek operát írt, a rajongók többsége azért úgy gondolja, hogy ezek már csak halvány másai korábbi műveinek.

A The Wall persze lényegesen több egy személyes dráma megoldásánál, a The Final Cut pedig nem a The Wall resztlije. Egyébként aligha lett volna világsiker az előbbi, sokak által várt produkció az utóbbi. A két lemez annak ellenére sem egyszerűen Waters saját fájdalmának és örömének eldalolása, hogy a főszereplő Pink alakja sok tekintetben egybemosódik a szerzővel.

A lépésről lépésre felépülő Fal téglái szerencsétlen körülményekből, fájdalmakból, szenvedésekből és figyelmetlenségekből állnak, és bár Waters néha szinte kényszeresen kerüli (vagy legalább leplezi) a moralizálást, nyilvánvaló, hogy a Fal különféle bűnök megtestesülése. Persze a bűnről érvényeset és újat mondani elég nehéz, Watersnak azonban sikerült. Így lett a XX. század nagy szellemi áramlatának, az egzisztencializmusnak egyik utolsó alkotása a The Wall, a lemez és a film. Egzisztencialista misztériumdráma. A sajátsága pedig abban áll, hogy a transzcendens valóság csak negatív és immanens módon tud megnyilvánulni, ezért nem oldja fel semmi kiszolgáltatottságunk szorongó érzését. Még fekete, sötét mennyország sincs, csak pokol, de az itt belül.

Sokak szerint a Waters forgatókönyve alapján, Alan Parker rendezésében készült és 1982 nyarán – épp harminc évvel ezelőtt – bemutatott film éppolyan zseniális, mint az 1979-es stúdióalbum. Ez valószínűleg így is van, a két produkció azonban nemcsak azért nem tekinthető azonosnak, mert a számok tekintetében nem teljes az átfedés, hanem azért sem, mert a képi megoldások számtalan esetben árnyalják, pontosítják, de olykor ellentétessé teszik a szövegeket, sőt, a zenei részeket is. És ugyanezt mondhatjuk el arról a monumentális turnéról is, amely tavaly nyáron jutott el Budapestre. Ez persze már rég nem a Pink Floyd, de hogy a The Wall koncert mégsem egyedül Waters szólókarrierjének a része, az abból is látszik, hogy Gilmour és Mason, a még életben lévő tagok, 2011. májusában együtt léptek színpadra a londoni O2 stadionban. Mindenki nagyon boldog volt, a nézők különösen. A zenészek az utolsó szám hangjaira mosolyogva sétáltak le a színpadról, ahol csak a lerombolt Fal darabjai maradtak nyugtalanító összevisszaságban.

Outside the Wall, London, 2011. május 12.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.07.20. 10:19 • Címke: játékfilm, zene, évforduló