100 éve született a kacagó hiéna, Carlo Ponti

„Jelszavam: soha ne legyünk provinciálisak” – nyilatkozta 1975-ben Carlo Ponti, amikor Olaszország pénzügyi válsága miatt az olasz filmrendezők lehetőségei igen korlátozottak voltak.

Ezt felismerve Ponti körültekintett, milyen lehetőségek vannak az ország határain túl, és létrejött a párizsi szerződés, amelyet Iránnal kötött meg. A szerződés 3 éven belül 12 film gyártásának költségét biztosította a producernek. És miért pont Carlo Pontit találták meg az irániak? Mert kiváló ízléssel volt megáldva, biztosan mozgott a filmes világban, emellett kiemelkedően merész és vállalkozó üzletember volt. Az előnyös szerződés láttán jó pár, irigységét rosszul leplező olasz producer között az a mondás járta: „A siralom völgyében egyetlen kacaj hallik: a kacagó hiénáé.” Carlo Pontinak ugyanis ez volt a gúnyneve állandó széles mosolya miatt. Mindenesetre a szerződéssel Ponti számára a válság megszűnt létezni.

Carlo Ponti mosolya

Carlo Ponti éppen ma 100 éve, december 11-én született Magentában. Jogi tanulmányai után rövid ideig ügyvédként dolgozott. Véletlenül került a filmszakmába 1938-ban: az ügyvédi iroda, ahol dolgozott, részt vett egy film készítésében, amelynek rendezője kénytelen volt a zsidóüldözés miatt elhagyni az országot, és távozásakor Pontit kérte meg rá, gondoskodjon róla, hogy a film elkészüljön. A második világháború után a neorealista irányzat rendezőivel működött együtt. 1950-ben közös produkciós céget alapított Dino de Laurentiisszel. A cég majdnem 25 évig működött sikeresen. Dino de Laurentiis 1974-ben Amerikába költözött, így ezután Ponti egymaga gyarapította siker- és milliárdgyűjteményét. Európában és az Egyesült Államokban több mint 140 film producere volt. A kasszasiker filmek bevételéből megtehette, hogy a magas művészi értékű, de nem annyira jövedelmező filmek megszületését is támogassa. Ilyen volt például Federico Fellini 1954-es Országúton című alkotása, amely elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, és amelyért Ponti is hazavihetett egy aranyszobrocskát. Munkásságát a filmtörténet olyan megkerülhetetlen alkotásai fémjelzik, mint például  Michelangelo Antonioni Nagyítás, Zabriskie Point, Agnés Varda Cléo 5-től 7-ig, Jean-Luc Godard A megvetés című filmek. Ő volt a producere a Vittorio De Sica rendezésében készült Egy asszony meg a lánya (1960) című filmnek is, amelyért felesége, Sophia Loren Oscar-díjat kapott, bár hazájában nem becsülték sokra a színésznő sikerét. Ponti így emlékszik erre: „Emlékszem, hogy mikor 62-ben a feleségem Oscar-díjat kapott az Egy asszony meg a lánya főszerepéért, a kereszténydemokrata szórakoztatóipari miniszter, Alberto Folchi beteget jelentett, csak hogy ne kelljen átadnia a díjat egy „nyilvánosan vétkező nőszemélynek”.

Az asszony meg a lánya (Vittorio de Sica, 1960)

1952-ben Sophia Loren 18 éves volt, amikor Carlo Ponti meglátta egy szépségversenyen, és rögtön bele is szeretett. A producer már nős volt, és abban az időben Olaszországban elválni lehetetlen volt. Mexikóban vált el első feleségétől, és elvette Sophia Lorent. Az olasz törvények nem ismerték el a válást, ezért a házaspár Franciaországba költözött, és az olasz törvények értelmében Ponti jó ideig bigámistának számított. Ponti és első felesége felvette a francia állampolgárságot, és végre francia földön is elváltak. 1962-ben ismerte el az olasz állam a válást, így 1966-ban újra egybekelt Sophia Loren és Carlo Ponti.

Ponti élete kalandosnak, időnként rögösnek tűnik, de a producer nem ismert lehetetlent, mindig a megoldás, a haladás érdekelte, és a siker többnyire nem maradt el. Temperamentumos és akarnok volt, aki soha nem kételkedett a megérzéseiben és a döntései sikerében.  Tenyerén hordozta a sors, mert amihez nyúlt, ha nem is arannyá, de kasszasikerré, ismertté, népszerűvé vált. Ha valakit felfedezett, az befutónak érezhette magát. Ő fedezte fel Sophia Loren mellett Gina Lollobrigidát és Catherine Spaakot is.

Olyan filmekben gondolkodott, amelyek nem csupán a hazai filmtermést gyarapítják, még ha Olaszországban sikernek számítanak is, hanem a nemzetközi elismerést is elnyerik. Ennek fontosságát így indokolta: „… Az olasz közönség is felnő egyszer, és ha nem látjuk el nemzetközi színvonalú alkotásokkal, a végén csak egy győztes lesz: a külföldi filmgyártás.” Kezdettől fogva fontosnak tartotta filmjei művészi színvonalát, amelynek kárára nem volt hajlandó kompromisszumot kötni. Gyakran idézett mondása volt, hogy „nem üzleteket kötök, filmeket csinálok”. Kiváló ügyvéd lett volna belőle, de a filmszakma, a filmművészet sokat nyert azzal, amikor a filmek mellett döntött. Producerként csalhatatlan érzékkel választott rendezőt, színészt, témát, irányzatot, és természetesen a finanszírozás biztosításában is zseniálisan mozgatta a szálakat.

Nagyítás (Michelangelo Antonioni, 1966)

A házaspár művészetek iránti érdeklődését két fiuk is örökölte: Carlo zongoraművész, aki dolgozott már Magyarországon is (hegedűművész magyar feleségével néhány éve Budapesten házasodott össze), Edoardo pedig filmrendező (A női lélek fájdalmai, 2002).

2007. január 10-én Genfben halt meg, 94 évesen.

Gesztelyi Júlia

• Publikálva: 2012.12.11. 15:11 • Címke: játékfilm, évforduló