​Szergej Mihajlovics Eizenstein

„Mit adott hát nekem a forradalom és mi köt örök vérszerződéssel hozzá? A forradalom adta meg nekem azt, ami számomra a legdrágább: művésszé tett.”

Első kép: A művész és filmjeinek hatása

Minden idők egyik legjobb filmje, a „brüsszeli 12” tagja, a Patyomkin páncélos (1925) másképp hat egy békebeli közegben, mint egy forrongó világban. Az egyikben esztétikai élmény, társalgás témája, tananyag. A másikban mozgósító, valóságot teremtő erő. Vagyis a Patyomkin páncélos esetében nem az a kérdés, hogy megtörtént-e az „ogyesszai mészárlás”, hanem azt, hogy elhisszük-e hogy megtörtént, és hat-e ránk. Ebből a szempontból annyira veszélyesnek érezték ezt a filmet, hogy nemcsak Sztálin tiltatta be, hanem egy sor USA-beli államban és Franciaországban sem játszhatták.

Második kép: A művész és a forma

„A mi filmművészetünk azonban nemcsak a forma, a művészi fogások vagy a módszer terén eredeti. A forma, a fogás és a módszer nem több a filmművészetünk alapsajátosságából fakadó eredménynél. A mi filmművészetünk nem csillapítószer, hanem harci akció.”

Eizenstein túl akart lépni a polgárinak, hazugnak érzett „filmsztori-dramaturgián”. Dramaturgiai eszközei, a korai némafilmeknél a montázselv is a forradalmi célokat szolgálják a társadalomban és a filmművészetben egyaránt. A montázselv szerint nem a képekben rejlik az erő, hanem a képek összekapcsolásában. A Patyomkin páncélosban a tömegeket fényképezték. Az egyén csak jelkép, eszköz, hogy továbblendítse a filmet a várt cél felé. Később, történelmi filmjeiben már a montázselv, a hang, a szín szintézisének elveit alkalmazta. Itt már nemcsak a tömegeket fényképezték, hanem nagyközeliben az egyéni reakciókat is. A történelmi szituáció történelmi személyt kívánt. A Rettegett Iván második részében van két színes betét, amelyről ezt írta utolsó levelében: „Nem tarka, hanem színes”. A film csúcspontján hatalmas feszültség rejlett a fekete-fehérből színesre váltó képekben.

Harmadik kép: A művész és filmjeinek sorsa

A Patyomkin páncélos olyan sikeres volt, hogy még Sztálin is betiltatta. Eizenstein a 30-as évek elején tett amerikai tapasztalatszerző útja elméleti munkásságát segítette, de filmtervei nem valósultak meg. A leforgatott 60 000 méter mexikói anyagot eladták Nyugat-Európában, ahol különböző filmekhez használták fel. A 70-es években kaptak vissza egy kópiát Amerikából. Ebből még élő munkatársai elkészítették a Que Viva Mexico! című filmet. A díszbemutató az 1979-es moszkvai filmfesztiválon volt.

1935-ben kapott megbízást a Bezsin rétje című film megrendezésére, amely első hangosfilmje is lett volna. Mindkét elkészült változatot betiltották, és megalázó önkritikára kényszerítették Eizensteint. (Viszont nem került a Gulágra, mint mestere, Mejerhold.) A film egyes részeit kockánként lopták ki munkatársai a stúdióból, amelyekből a 60-as években készítettek el egy úgynevezett fotofilmet.

1938-ban mutatták be első történelmi filmjét, a Jégmezők lovagját. A dramaturgiai eszközök célja a hazafiság erősítése volt, amelynek aktualitást a náci Németország megerősödése szolgáltatta. A film nagy siker volt, a rendezőt Lenin-renddel  tüntették ki. A Molotov–Ribbentrop-paktum után eltűnt a mozikból, majd 1941 után újra előkerült. Egyébként Sztálin szorosan felügyelte a forgatást, a forgatókönyvből személyesen húzta ki Alekszandr Nyevszkij halálát, mert ilyen jó fejedelem nem halhatott meg szerinte.  Az, hogy kurzusfilm-e a Jégmezők lovagja, és veszít-e művészi értékeiből emiatt, egy másik kérdés.



A Rettegett Iván első részének bemutatója 1945 elején volt. Rögtön utána elkezdett dolgozni a második részen, amely 1945 végére készült el. Charlie Chaplin írta a filmről 1946 január 4-i levelében: „A Rettegett Iván a legnagyobb történelmi film, amelyet valaha is alkottak. Nagyszerű az atmoszférája és a szépsége felülmúlja mindazt a szépséget, amit filmen valaha is láthattunk.”

1946. január 26-án Állami díjjal tüntették ki Eizensteint a Rettegett Iván első részéért. 1946. január végén a Filmfőigazgatóság betiltotta a második részt. Február 2-án szívinfarktust kapott. A pletykák szerint akkor, amikor meghallotta, hogy Sztálin elvtárs a film második részét nézi. Még két évet élt. Saját szavaival: „Ezért úgy számítom, hogy minden ami történik, már post scriptum saját életrajzomhoz.”

Eizenstein nem szórakoztatni akart, hanem hatni és tenni. Művészetét és filmjeit nem érthetjük meg, csak a kor összefüggéseiben, amelyben élt. A szülei polgári világa elleni lázadás találkozott a társadalmi változással és a formák elleni művészi lázadással. Ez teremtette meg azt a termékeny feszültséget, amelyből nagy filmek születhettek. Annak ellenére, hogy a kor nagy része nem kedvezett a művészi szabadságnak  és tehetségnek.

Ötvös Géza

További olvasmányok a Filmkultúrán és a Filmspirálban:
Geréb Anna: A rendezőfejedelem és a diktátor
Bárdos Judit: Irónia és történelem Eizenstein Októberében
Domonkos Péter: Bevezetés a filmadaptáció-szakirodalom kánonjába 2. Eizenstein és Bazin
Pásztory Ádám: A végidők poézise
Bárdos Judit: A kiáltvány sem ég el

• Publikálva: 2013.01.23. 11:27 • Címke: filmkultúra, évforduló, film