A Nouvelle vague egyetlen női rendezője egy bátor, művelt, tehetséges, józanul romantikus, érzelmeit titkoló fiatal lány: Agnès Varda. A Sorbonne-on muzeológus szakon végzett, majd festészetet, szobrászatot tanult és színházi fotográfusként dolgozott. Első játékfilmje, a Párbeszéd 1954-ben készült és varázslatosan keveredik benne az irodalmi ihletettség és a szociológiai dokumentaritás. „Az első nouvelle vague-film!” –– állapítják meg róla később. Agnès Varda a dokumentumfilmek készítése során tökéletesített szakmai tudását ültette át a játékfilmekbe, a fénykép objektivitásával érzékeltette a társadalmi és egyéni problémákat. A Cléo 5-től 7-ig című szubjektív dokumentumfilmje az új hullám sokat idézett alapfilmje lett, amelyben a fikció arra szolgál, hogy általa jobban lássuk a való világot. A filmben két kisfilm szerepel betétként, az egyik tisztelgés a film őse, a Megöntözött öntöző előtt és örömteli, felszabadult főhajtás a filmművészet és a filmművész barátok előtt (a jelenet szereplői: Godard, Karina, Costantine, Brialy, Sami Frey, Beauregard, Yves Robert)

Women reply: Our bodies, our sex

A hatvanas években aktuális és egyéni riport-dokumentumfilmeket forgat, „fotóalbumokat” a világ minden tájáról. 1965-ben készíti el megfejthetetlen, kiismerhetetlen fő művét, a Boldogságot. [...] A hatvanas évek végén elkíséri férjét, Jacques Demyt Amerikába és dokumentumfilmjeiben egyre többet foglalkozik a női szerepekkel, a nő helyzetével a társadalomban. Feminista témájú filmjeiben erőteljes női karakterek keresik helyüket a patriarchális társadalomban. Női rendezőként a legnagyobb elismerést a Sem fedél, sem törvény című filmjéért kapta. A film Monának, a kallódó csavargólánynak életét kíséri nyomon. Mona a totális szabadság megtestesítője, aki a társadalmi szabályoknak mégis alárendelt, halálra ítélt bukott angyal. Maga a filmforgatás is gerillaakció volt, kiszolgáltatva az időjárásnak, útviszonyoknak, országúti forgalomnak. „Normális” esetben, ha a rendező kamion felbukkanását akarja mutatni, akkor odarendel egy kamiont a forgatásra. Varda sohasem forgat „normális” filmet, stábja addig várt az úton, amíg a valóságban arra nem jött egy megfelelő kamion...


Salut les Cubains

1990. október 27-én meghal legkedvesebb munkatársa, barátja, szerelme, gyermekeinek apja, a férje: Jacques Demy. Az ő emléke előtt tisztelegve kezd bele egy trilógiába a férfi életéről, munkásságáról. Varda életművének talán legszebb, leggyengédebb darabja ez a halál és élet, múlt és jelen, dokumentum és fikció közt lebegő vallomás a szeretett emberről. Női rendező, női témákkal, de igaz érzelmeit végül is egy esendő férfiről készített filmjében tudja, vagy akarja megmutatni. Sadoul azt írta róla a hatvanas években: „Tisztánlátó, eredeti, személyes hangú, az emberek aktuális mindennapi kis dolgai épp úgy érdeklik, mint a világ örök és végtelen nagy drámái. Női gyengédségét és érzelmeit szarkasztikus, hideg humor mögé rejti. Szóval ez a nő egyéniség. A nouvelle vague egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása.”

(Traser Mária bevezetője az Örökmozgó 1999-ben rendezett retrospektívjéhez)

L'universe de Jacques Demy