Derék képírónk, Barabás Miklós

115 esztendeje, 88 éves korában, 1898. február 12-én halt meg kiváló portréfestőnk, Barabás Miklós.

A nemzeti megújhodás idején, a reformkorban szereplő festőművészeink közül ő volt az első, aki próféta lett a saját hazájában. Hasonló kvalitású kortársai közül Markó Károly élete végéig Olaszországban tevékenykedett, Brocky Károly pedig az angol királyi család és főnemesség egyik kedvenceként Londonban dolgozott. Barabás állandóan foglalkoztatott, népszerű festő volt, akadémikus, főnemesek, költők, színészek barátja, a Képzőművészeti Társulat alapítója és elnöke, képviselő, budai villatulajdonos, a Vaskorona-rend kitüntetettje. A kisebb talentummal vagy szerencsével megáldott mesterek közül itthon ekkoriban csak annak volt biztos megélhetése, akinek sikerült megbízható mecénást találnia, a többiek általában napi megélhetési problémákkal küszködtek.

Létrehozta a XIX. század panteonját

Barabás Miklós veleszületett tehetsége, akaratereje és folytonos, szenvedélyes önképzése árán jutott magasra. Kezdetben meg is szenvedett mindenért. Mindkét ágon székely kisnemesi család sarjaként született Erdélyben. Szülei korán, még szinte csecsemőkorában elváltak, gyermekkorát nagyapjánál, illetve atyai nagybátyja segítségével a híres nagyenyedi kollégiumban töltötte, ingyenes diákként. Itt figyeltek fel szépírására, rajzkészségére és festői tehetségére. A családi vagyon ekkorra már semmivé foszlott, s a „kis Barabás” levélírással, koszorúfestéssel, arcképek készítésével egészítette ki az otthonról rendszertelenül érkező szerény apanázst. Állandóan tanult, képezte magát elsősorban művészeti téren, s ezt a szokását hosszú ideig megtartotta – nyelvtehetsége sem volt utolsó: hat nyelven tudott. Eleinte kismesterektől: Nagyszebenben Neuhauser Ferenctől, Brassóban Szabó Jánostól leste el a festészet fogásait, Kolozsvárott pedig a jeles litográfus, Barra Gábor tanította meg a kőnyomatok készítésére.

Könnyed és nagyvonalú akvarelltechnika

A tanulmányi szünetekben erdélyi nemes családoknál készítette a családtagok arcmásait, a kollégium városában pedig egy ügyes húzással szerzett jobb megélhetést magának. Elefántcsont miniatúrában megfestette a város híres szépségét, Mutili Rózsit, s a képet a hölgynek ajándékozta. A dolog döntő hatással volt életére. „A huszártisztek – Mutili Rózsi udvarlói – folytonosan azt zugták a fülembe, sőt mások is, kik egy kicsit utaztak: Mit vesztegeti az úr az idejét az iskolában? Az úr már olyan jó arcképeket rajzol, amilyen sok akadémiába járt festőtől sem telik ki….” – emlékezett vissza önéletrajzában. A dicséretek végül döntő elhatározásra bírták. 18 évesen végleg otthagyta az alma matert, s megpróbált művészként megélni. Sikerült. Enyed után Nagyszebenben töltött egy évet, németül tanult és az olajfestés alapjait leste el az ott dolgozó olasz kismestertől, Gentiluomótól. 1829-ben Bécsbe ment az Akadémiára tanulni. Itt találkozott és barátkozott össze Markó Károllyal és jó néhány akkoriban ott tanuló magyar festőnövendékkel – köztük Kiss Bálinttal is, aki élete végéig a barátja maradt. Az Akadémián J. Endertől vett órákat, így pótolhatta az anatómia terén hiányos tudását. Bécsi kortársától, Schrotzberg osztrák festőtől is ellesett sok mesterségbeli fortélyt. Ám a császárváros nem igazán tetszett az ifjú művésznek. 1830-ban Kolozsvárra távozott ahol a Wesselényi-család által rendelkezésére bocsátott műteremben dolgozott és élt mozgalmas társadalmi életet. 1831-től már Bukarestben volt keresett arcképfestő. Itt a napi portrékészítések mellett  Grevedon francia grafikusművész metszeteit tanulmányozta, amelyek nagy segítségére voltak stílusa érettebbé tételében. Két évvel később – a kor szokásainak megfelelően és mert pénztárcája is megengedte – Itáliába ment. Festett, és ha tehette tanult is: látogatta a velencei Accademia di Belle Arti műtermeit, és szobrászati tanulmányokat folytatott Zandomeneghi mesternél. A Dózse-palotában másolás közben kötött barátságot William Leighton Leitch skót festővel, akitől elleshette a szigetországi, az európainál könnyedebb és nagyvonalúbb akvarelltechnika alapjait.

Műteremben. Már akadémikusként

Rómában ismerkedett meg későbbi feleségével, s utazásai során sok gyönyörű, könnyed akvarellje – Lago Maggiore, A kék barlang, Vezúv kitörése – született. 1835-ben visszatért Bécsbe. Innen Teleki gróf kérésére Pécelre utazott gróf Ráday Gedeonné portréját elkészíteni. A grófnő férje javasolta festőnknek a pesti letelepedést, ami ismeretségek hiányában eleinte nem nagyon volt kedvére.

A Pesten maradását elősegítő esemény Bajza József nevéhez fűzödik, aki barátaival – köztük gróf Széchenyi István és gróf Károlyi György titkáraival – Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály társaságában műtermében látogatta meg a festőt. E találkozás és beszélgetés alkalmával került sor a később híressé lett Vörösmarty-portré megrendelésére is. Barabás igazi és nagy sikerű pesti bemutatkozása a Veronese után született Európa elragadtatása című nagyméretű festmény kiállítása volt a Nemzeti Casinóban. Ezt sorra követték a hivatalos és magánportré-megbízások, így az ifjú mester hamarosan a pesti művészeti élet egyik meghatározó szereplője lett. 1836-ban Ferenczy István után második képzőművészként a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. (1840-ben Markó Károly lett a harmadik!)

Alig jutott ideje magát gyógyíttatni

1837 tavaszán pihenni utazott szülőföldjére. „A tömérdek Barabás kép vagy litográfia jellemzi leghívebben a harmincas évek Erdélyének urait s úrhölgyeit; szerencsés találkozása ez a székely festőnek országa főnemesi társadalmával.” – állapítja meg Bíró József Erdélyi kastélyok című könyvében. Pestre visszatérve jeleneteket készít az Emlény című kiadványhoz, bolti cégért fest (A zöld fa) s menekülése előtt még megrajzolta a nagy, 1838-as pesti árvíz néhány drámai eseményét. Kolozsvárott lefestette Teleki Rózát és tájképeket rajzolt, majd Pestre visszatérve folytatta sikeres portréinak sorozatát (Wesselényi Ferenc, Barabás Lajos, Önarckép, stb). Kissé kimerülten Grafenbergbe utazik pihenni – ám ez, mint kortársa, a lapkiadó Vahot visszaemlékezéséből kiderül, nem igazán sikerült: „Magam is Grafenbergben izzadtam akkoron, s tanuja valék, mennyire keresett és becsült művész vala Barabás, még ott is, hol a művelt Európa majd minden nemzetének képviselői összpontosulnak… A sok munka miatt alig jutott ideje magát gyógyíttatni. 3 hónap alatt 32 kép festésével bizatott meg.”


A reformkor jelképei

1841-ben feleségül vette a Rómában megismert Susanne-t és beköltöztek a városmajori villába. Házassága, amelyből négy gyerek származott, nyugodt és kiegyensúlyozott hátteret biztosított számára. A forradalomig a hazai társadalom szinte minden jelentősebb alakját megörökitette – Deák Ferencet (1841), Petőfi Sándort és Szendrey Júliát (1845), Toldy Ferencet (1845), Liszt Ferencet (1846), Kossuth Lajost (1847) és másokat. Gyakorlatilag létrehozta a XIX. század hazai panteonját. Közeli barátságba került a Lánchidat építő két Clarkkal is, és számos rajzot, vázlatot készített a reformkor jelképévé váló alkotásról. Ekkor keletkeztek híres és közismert pesti látképei is. Barabás már kiforrott, érett művészként 1843-ban végiglátogatta európa híres képtárait, s utazása végén Londonban találkozott régi barátaival, Brocky Károllyal és a skót Leitchcsel is. Hazatérése után folyamatosan és nagy számban divatképek, színészportrék, életképek születnek műtermében.

A ’48-as forradalomban gyakorlatilag nem vett részt. „Én sohasem foglalkoztam politikával… Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem”. Ennek ellenére megrajzolta az első felelős magyar minisztérium arcképeit, Batthyány miniszterelnök lányait, a szabadságharc tábornokait, de utánuk elkészítette Albrecht főherceg és felesége arcképeit, sőt egész alakos vásznon megfestette őfelségét, I. Ferenc Józsefet. Ez idő tájt készült a Schodelné mint Szilágyi Erzsébet című, a kor híres primadonnáját ábrázoló műve, amely ugyanakkor a nemzeti ellenállás egyik szimbóluma volt.

Hivatalos festő lett

Az élete fő művének tekintett A Lánchíd alapkőletétele (1859) bemutatása után Barabás a korszak hivatalos festője lett. Megalakította a Képzőművészeti Társulatot, amelynek 1862-től haláláig elnöki tisztét is betöltötte. 1867-ben a kiegyezés után Pest város képviselője lett. Közéleti feladatai mellett folyamatosan – bár egyre kedvetlenebbül – dolgozott tovább. Sorozatos és inkább a megélhetését biztosító reprezentatív portrék készítése mellett ekkor teljesedett ki litográfiai munkássága. Kőrajzai különböző albumokban (Honpolgárok könyve, Magyar alkotmányos főispánok, stb.) jelentek meg és fokozták alkotójuk népszerűségét. 1878-ban a régi Műcsarnokban megrendezték jubileumi gyűjteményes kiállítását, amely hazánkban az első ilyen jellegű tárlat volt. A nyolcvanas években néhány zsánerképet is festett, de ezek és az akkortájt készült portréi – néhány kivételtől pl. Bittóné arcképe eltekintve – már a hanyatló élet és művészi erő megnyilvánulásai. Ahhoz még volt energiája, hogy  Fenyvessy Ferenccel és Szathmári P. Károllyal együtt létrehozzák a Magyar Történelmi Arcképcsarnokot, amely napjainkig a Nemzeti Múzem egyik kiemelkedő gyűjteménye. Az idős mester 1893-tól már nem vállalt megrendeléseket, látása erősen megromlott. A millenniumi kiállításon, 1896-ban válogatott műveit tekinthették meg tisztelői. Két évvel később otthonában, szerettei körében csendesen elhunyt. Temetése társadalmi esemény volt. Hatalmas életművet hagyott maga után: 3 500 képéről vannak biztos adatok, de becslések szerint alkotásainak száma meghaladhatja az ötezret is.

„Csak szép”

Képeit szeretni manapság talán kicsit korszerűtlen, hiszen ezek „csak” idealizáltan szép női- és férfiportrék, archaikus, nyugodt, idilli tájképek, a reformkor eseményeit, ideáit és eszményeit megörökítő pontos rajzok, metszetek és litográfiák. Egy rég letűnt, a miénknél jóval nyugodtabb világ emlékei. Ezért jó, ezért érdemes nézni és ismerni őket.

Lencsó László

• Publikálva: 2013.02.11. 11:01 • Címke: évforduló, képzőművészet