​Magyarország príma balerinája

Hetvenöt éves Orosz Adél, a magyar balettművészet legsikeresebb táncosnője. Pályafutása aktív előadóként, a tanulóéveit is beleszámítva mintegy harmincöt évet ölel fel, azok nélkül is huszonhetet.

Ám 1982 után sem vonult teljesen vissza, később az Operaház balettigazgatójaként, a Táncművészeti Főiskola balettmestereként, majd országgyűlési képviselőként tevékenykedett kitartóan a zene, a tánc, a művészet szakmai ügyeiért. Egy tévéinterjúban pár éve elmondta, hogy kollégái nyugdíjba vonulása után is kikérik a tanácsait.

A balettművészet hazai aranykorát fogta ki. Táncmesterei, koreográfusai több nemzedéknyi elsővonalbeli fiatal művészt neveltek ki és egyengették a pályájukat. Orosz Adél csak az egyik legtehetségesebb vagy a legtehetségesebb volt közülük. Nádasi Ferenctől tanult a Magyar Állami Operaház balettiskolájában 1947–1950 között, de később a szentpétervári (akkor leningrádi) Kirov Színháznál képezte tovább magát. Pályafutása során pedig az összes jelentős balettszerepet eltáncolta idehaza és a világ jelentős színházaiban.

Élőben sajnos nem láthattam őt színpadon, bár 1982-ben már 13 éves voltam, így akár láthattam volna. Filmtekercsek és televíziós szalagok azonban sokat megőriztek a művésznő előadásaiból. Ma is megtekinthető például Seherezádéként Róna Viktor társaságában, amint fürge, hajlékony, expresszív és nőies mozdulatokkal táncol Rimszkij-Korszakov zenéjére, Harangozó Gyula koreográfiájára. Szédítően táncolja be a színpad terét Delibes Coppéliájaként is.

Mozgóképek őriznek a mának és a jövőnek több, az ő főszereplésével készült koreográfiát-előadást. Ilyen a Bartók Béla zenéjére készült Fából faragott királyfi (r: Seregi László, 1970) vagy a már említett Delibes Coppéliája (r: Banovich Tamás, 1967 k.) A dokumentumfilmek és színházi közvetítések mellett azonban csupán egyetlen mozifilm örökítette meg a táncjátékát, Az életbe táncoltatott leány (r: Banovich Tamás, 1964). Ez viszont annyira jellegzetes és látványos film, hogy segítségével sokrétűen megidézhető Orosz Adél előadói stílusa.

A piros csizma csábítása: a néptáncosok halálra táncoltatják a leányt

Az életbe táncoltatott leány nem hagyományos, elbeszélő jellegű, hanem kifejezetten táncfilm. Nem is lefotografált színpadi előadás, hanem képileg és zeneileg is remekül megszerkesztett, a mozgókép nyelvéhez igazodó koreográfia. Rendezője a látványtervezőként nemzetközileg is elismert Banovich Tamás, zenéjét pedig Vujicsics Tihamér írta, aki más, sikeres filmzenéket is komponált, így A Tenkes kapitánya (1964) filmsorozatét.

A film a halálba táncoltatott leány balladáját dolgozza fel megháromszorozva. A fiatal lányt háromszor csábítják el a piros, táncos lábához illő csizmákkal vagy cipellőkkel. Egy ördögi, képmutató figura áll mindig a háttérben, és amikor rajta múlik, a leányt mindig halálra táncoltatják. Először néptáncosok kapják el a fürge leányzót, utána barokk és rokokó stílusú zenéhez pörgetik királylányként, mesében való felébredése után. Végül a leány a jelenbe (a hatvanas évekbe) érkezik, amikor a dzsesszes, kortárs tánczene szintén kiszívná az összes életerejét, de fiatal táncosok ott már megmentik őt. A leány és a táncpartnere ráadásul szerelembe esnek egymással, és otthagyván a stúdiót, a Margit hídra sétálnak, ahol a Dunába dobják a csábító piros cipellőket.

Királyi lakosztályban: balett rokokó zenére

Érdekes, zavarba ejtő a történet. Mintha épp az ellenkezőjét mesélné el, mint amit a tánc és a képi világ szintjén megvalósít. A tánc, a művészet a pusztulásba vezet, de lehet, hogy csupán eltúlozva. Ezek szerint ki kell lépni ebből a körből, amire a kisközösség (táncos fiatalok) és a partner szerelme a gyógyír. Mindenesetre a film hangulatilag, a művészi szuggesztivitását illetően a tánc mellett teszi le a voksot. Szépen kimunkált kettősök, fergeteges csoportos koreográfiák teszik emlékezetessé a képi és zenei anyagot. Moziban, nagy vásznon még lenyűgözőbb megnézni, mint képernyőn.

A jelenetek többségét hatalmas műtermekben forgatták: hangsúlyozottan, néha még a kompozíciónak is része a díszlet és az abból kivezető, sötétbe, éjbe, vízbe, napba vezető út. A kezdő képsoron egy szekér halad el a búzatáblában hajladozó lányok mellett, és a megépített parasztházbelső, vásári forgatag, király palota, táncterem, áruház után ismét kijut a kamera a szereplőkkel a szabadba, Budapest neonfényeivel kísérve a Margit hídra, ahol szerelmesen összehajol a két főszereplő.

Klasszikus balett és dzsesszes zenére írt koreográfia társítása

A film bátran alkalmaz a naturalizmustól el-elrugaszkodó filmnyelvi elemeket: gyors vágást, ugrást, lassítást, áttűnést, ráfényképezést, fény- és árnyjátékokat. A központi elem azonban a misztikus, mágikus, rituális tánc, azon belül is Orosz Adél, aki mindhárom stílusban kiemelkedik a tánckarból és a hozzá társuló szólisták közül is.

Egyetlen dolog furcsa egy kissé a filmben: Orosz Adél rezzenéstelen arca. Nem élt a mimika eszközeivel, ami táncosként talán nem is a feladata. Olyan az arca, mintha márványból faragták volna. Szép, fiatal, szőke, kék szemű nő, akinek a szemei a varázslatos cipellőktől megilletődött állapotában is villámokat szórnak. Érdekes feszültség, ha nem is ellentmondás. Aki teheti, tekintse meg a filmet az Örökmozgó legközelebbi vetítésén.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2013.03.17. 07:00 • Címke: színház, évforduló, nők