Jason Becker: Még élek

​Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, Zene mindenkinek

A világhírű akciószínész, a szintén zenész Matt Schulze (Halálos iramban, Ötödik sebesség, A megmentő, Penge 2.) dokumentumfilmet tervez forgatni barátjáról, Jason Becker gitárosról. Reméljük, az személyesebb lesz, mint az elsőfilmes Jesse Vile alkotása, aki portré helyett a Becker Alapítvány referenciafilmjét készítette el.

A Jason Becker: Még élek ugyanabba az alaphibába esik, mint annyi, valós történet alapján forgatott, jó szándékú alkotás: az absztrakt ügy szolgálata közben elveszik belőlük a konkrétum, az élet. Ős-dramaturgiai tévedés a legegyszerűbbnek tartott elbeszélési formához, a kronologikus sorrendhez való ragaszkodás, ami jelen esetben sem újított a formulán: Jason Becker élete eseményeinek ismertetése barátainak, családtagjainak visszaemlékezéseire, archív filmekre, cikkekre támaszkodva. A család nagyon figyelt a gyerekekre, archív anyag tehát volt bőven, mert a papa a mindennapok eseményei során sokat filmezett. A tehetséges Jasont (1969) édesapja ötévesen megtanította gitározni. Csodagyereknek tartották, s már tizenkét éves korától föllépett. Tizenhét évesen barátjával, Marty Friedmannel (ő később a Megadeth tagja lett) megalakították a Cacophony zenekart. Mike Varney, a Shrapnel kiadó vezetője rögtön leszerződtette Beckert. A Cacophony elsősorban szakmai körökben hamar ismert lett, két lemezt készítettek.


Valódi sztár lehetett volna

Jason Becker szólólemeze, a Perpetual Burn az instrumentális gitárzene egyik legismertebb darabja, ennek az az érdekessége, hogy a dobok kivételével minden hangszert Becker vett föl, bár gitáron Friedman is besegített időnként. A betegség akkor csapott le rá, amikor húszévesen nagy ígéretből – a Guitar Magazine ekkor választotta az év reménységének – valódi sztárrá válhatott volna: meghívták az egykori Van Halen-énekes, David Lee Roth zenekarába, a távozó Steve Vai helyére. Jason csak nagyon nehezen tudott a munkára koncentrálni, mert zsibbadt a bal lába, napról napra rosszabbul lett. A diagnózis: amiotrofikus lateralis sclerosis (ALS). A más néven Lou Gehrig-szindrómaként is ismert betegség a motorikus neuronok pusztulásával a mozgásképesség leépülését eredményezi, úgy, hogy eközben az agy nem sérül, a beteg tehát mindvégig tudatában van leépülésének. A gyógyíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamat legvégén a légzés szűnik meg, a diagnózistól számított 3-5 év után a beteg megfullad.


Barátai, bátyja, szülei mindenben segítik

Jason ekkor Vancouverbe repült, hihetetlen erőfeszítések árán följátszotta még az A Little Ain’t Enough című lemezt, amely 1991-ben jelent meg. A munka végére az egyik keze lebénult, világossá vált, többé nem foghat gitárt a kezébe. A film ezen az életrajzi ponton romlik el, akkor és ott, amikor elérkezik ahhoz, amit a mondandójának tart. A rendezőnek sajnálatosan nincsenek megfelelő eszközei – az ájult csodálat nagyon nem az – arra, hogy a maga fölemelő voltában bemutassa azt a folyamatot, amelynek végeredménye az lett, hogy Jason Becker és a szülei nem adták fel. A zenész egyik kezét használva zongorán alkotott: gitárra, énekhangra és szimfonikus zenekarra írt zenét. Az anyagot a barátai játszották föl, s 1995-ben jelentették meg Perspectives címen. Ezt követően Becker néhány hónap leforgása alatt beszédképtelenné vált, gégemetszést követően mesterségesen táplálták, ám állapota tovább romlott. A klinikai halálból két hét után mégis magához tért, s állapota lassan javulni kezdett. Nem halt meg a diagnózis jósolta 3-5 éven belül, ma, 22 évvel később is közöttünk van.


A rendező, Jesse Vile

Beszéd- és mozgásképtelen, ennek dacára képes kommunikálni egy, az apja által kifejleszett módszerrel: a számítógép betűire tekintve a gép hanggá alakítja a szemmozgását, amelyek szavakká állnak össze. Zenét is tud szerezni ezzel a módszerrel, ekkor a szemmozgáshoz hangjegyek rendelődnek. Barátai, bátyja, szülei mindenben segítik. Zenésztársa, Marty Friedman szerint újabb alkotásai csupán a legnagyobb zeneszerzők alkotásaihoz mérhetők. 1996 óta három válogatáslemez jelent meg a neve alatt. (The Raspberry Jams, 1999, The Blackberry Jams, 2003, Collection, 2008). Warmth in the Wilderness I és II címen már két tribute lemez is megjelent, olyan zenészekkel, mint Steve Vai, Paul Gilbert, Marty Friedman, Rusty Cooley vagy Mattias Eklundh.

A film 87 perce alatt többször elfogy a mondanivaló, feszengünk, s bizony unjuk is, hogy az utolsó egyharmadban annyiszor elmondják, hogy sosem szabad föladni. Látjuk a szülők fokozatosan kiégő, megtört arcát, az anya lassú elformátlanodását, de arról nem esik szó, nekik milyen az életük, tényleg annyira a fiuk szolgálatában telik-e, ahogyan akaratlanul is látszik. A film, noha tényekre alapoz, arról hallgat, miből képesek fedezni a technikai eszközök (lélegeztetőgép, számítógépek, hangszerek) nyilvánvalóan horribilis költségeit, amelyek segítségével Jasont nemcsak életben lehet tartani, hanem minőséginek nevezhető életet képes élni. A gitáros (nem mellesleg felháborítóan agyszikkasztó liftzenés!) honlapjáról is csupán annyi derül ki, létezik Jason Becker Alapítvány, s mostanában fő tevékenysége a film címéül is szolgáló, Becker születésnapjára szervezett adománygyűjtő koncert megszervezése.

A rendező így határozta meg filmjét: „Ez nem egy 'zenész, aki híres lesz, rákap a drogokra, majdnem meghal, végül megvilágosodik'-történet, amiről olyan gyakran hallunk. Azok is rendben vannak, de Jason története ennél sokkal mélyebbre megy. A történet valójában a szeretetről, a családról és az emberi szellem erejéről szól.”


Jason Becker programzenéje az életéről

Jason Becker:  Még élek
Jason Becker: Not Dead Yet
színes, amerikai–angol dokumentumfilm, 87 perc, 2012
r: Jesse Vile, o: Carl Burke, v: Gideon Gold, p: Jesse Vile, z: Jason Becker, Michael Lee Firkins, sz: Jason Becker, Ehren Becker, Gary Becker, Pat Becker
Látható még: Uránia, április 12. 19.00

Boronyák Rita

• Publikálva: 2013.04.10. 14:08 • Címke: film, zene