Márai keserű szabadsága

Beszélgetés Gilberto Martinelli filmrendezővel

Csütörtökön Olasz–magyar filmnapok kezdődnek az Örökmozgóban. A programban szerepel egy Márai Sándor nápolyi éveiről szóló dokumentumfilm, A szabadság keserű íze is. A film rendezőjével beszélgettünk.

Hogyan kezdett el érdeklődni az olasz–magyar kapcsolatok iránt?

A kapcsolatom Magyarországgal – ahogy filmes munkám során más országokkal is – a véletlennek köszönhető. 1989-ben, Dario Argento Az Operaház fantomja című filmje forgatásán jártam először Budapesten. A város hangulata azonnal magával ragadott, és felkeltette érdeklődésemet a magyar kultúra iránt. A körülötte levő országoktól lényegesen eltérő országot ismertem meg Európa közepén. Magyar kulturális ismereteimet később a magyar irodalommal foglalkozó egyetemi tanárokkal való baráti kapcsolataim mélyítették el.

Mikor ismerte meg Márai életét és műveit, és mi indította arra, hogy erről a témáról forgasson filmet?

Az elhatározás, hogy a témát megismertessem egy szélesebb közönséggel, az Udinei Magyar Irodalom Tanszék vezetője, Roberto Ruspanti professzor ösztönzésére született meg bennem. A kezdeményezést a ROMA TRE (CISUECO) Egyetem Magyar és Kelet-európai Tanulmányok Egyetemközi Központja, illetve a Római Magyar Nagykövetség karolta fel. Roberto Ruspanti professzor mint a teljes filmtrilógia tanácsadója is segítette munkámat. Nyelvi kérdésekben sokat köszönhetek még Boldizsár Krisztinának, aki a Nápolyi L’Orientale Egyetem Magyar Tanszékének tanára. Közös elhatározásunk volt, hogy a Magyarországról kialakult, sokszor sztereotípiáktól sem mentes képet megváltoztassuk. Közös terv volt, hogy a zárt tudományos, egyetemi körökben, szakmunkákban tárgyalt témákat a filmművészet élvezhető, könnyedebb eszközei segítségével eljuttathassuk a szélesebb közönséghez is. Az első filmterv Guido Romanelliről szólt (Guido Romanelli budapesti missziója, 1919 – a filmet az ELTE–BTK szervezésében Budapesten is bemutatták – a szerk.), de már akkor egy egész filmsorozat megvalósítását tűztük ki célul olyan történelmi és irodalmi szereplőkről, akiket a szélesebb közönség kevéssé vagy esetleg tévesen ismert. Szomorú példa erre, hogy a Nápolyban álló Márai-emlékmű kapcsán az egyik legnagyobb példányszámú olasz napilapban, a Corriere della Serában Márait szlovák íróként említették. Márairól először nem is akartam filmet készíteni, mivel szinte semmilyen dramaturgiai vagy narratív kapaszkodót nem találtam az életrajzában. A Nápolyban töltött időszakából sem hagyott hátra semmilyen életrajzi elemet – az irodalmi munkásságán kívül, ezért szükségszerűen elkezdtem a műveivel ismerkedni.

Márai után Mindszentyről csinálna filmet. Gilberto Martinelli (fotó: MaNDA)

Mikor kezdett el Máraival foglalkozni?

Romanellit és Márait párhuzamosan kezdtem el tanulmányozni, mivel történész és irodalomtörténész interjúalanyaim mind a Tanácsköztársaság időszakának, mind Márai korának a szakértői voltak. Számomra Trianon alapvető szempont volt, hiszen Márai ennek következtében vált először idegenné a saját hazájában. Márai mélyebb megközelítéséhez pedig az jelentette a legfontosabb kiindulópontot, hogy személyisége válságához anyanyelve elvesztése vezetett. A személyiségvesztés köré építettem fel a filmet – amit az olaszok nem is nagyon értenek, mivel ők állandóan saját személyiségük megtalálásáért küzdenek. Ebből a szempontból olvasva Márai műveit, egészen új mondanivaló tárult fel előttem. Ezután kezdtem kiválogatni a munkámhoz felhasználható mondatokat. Sok könyv még nem is volt lefordítva olaszra. A San Gennaro vére már igen, de a Napló például még nem. Ezért nagyon sokat köszönhetek Roberto Ruspanti professzornak, Marinella D’Alessandrónak, Pomogáts Bélának, Hubay Miklósnak, akik hosszú órákat szántak rám. Ennek következtében épp az ellenkező helyzetben találtam magam, mint munkám kezdetén: már túlságosan sok információ állt a rendelkezésemre. Végül is Máraiban az én világomtól mind személyiségét, mind irodalmi alkotó munkáját illetően merőben különböző embert ismertem meg, de pontosan e különbözőség miatt kezdtem el igazán értékelni őt. Mivel nem vagyok sem tudós, sem kutató, sem a téma szakértője, a vetítések alkalmával a közönség történelmi, irodalomtörténeti kérdéseire – még ha tudom is a választ – nem én felelek, hanem a téma jelenlévő szakértői. Természetesen elég nagy jártasságot szereztem a témában, de elsősorban azt érzem a feladatomnak, hogy az eddig az egyetemek falai közé zárt ismereteket minél szélesebb közönség elé tárjam.

Márai Salernóban töltött időszakát is tanulmányozta?

Természetesen ismerem Márai Salernóhoz kötődő időszakát is. Eleinte azt terveztük, hogy ez is bekerül a filmbe. Amit azonban valójában el akartam mondani, az messze túlmutat a puszta életrajzi hitelességen. Amit fel akartam fedni – ha természetesen csak egy életszakaszra koncentrálva, illetve abba ágyazva is –, az a művésznek a társadalmi létben megnyilvánuló személyisége, alkotói munkájának mozgatórugóiban megmutatkozó emberi mivolta. S ugyanez volt a szándékom a Romanelli-filmmel is.

Nagyon sok városképet láthatunk a filmben...

Valóban. Márai műveiben elsősorban a honvágy erőteljes megjelenítése érintett meg. Bár számomra kissé erőltetett, ahogy Budapestet összehasonlítja Nápollyal. Ez persze csak a képzelete műve volt, de segített neki elviselni az önkéntes számkivetettséget, szeretett hazája hiányát. Szerintem ez a fajta honvágy tipikusan magyar mentalitást tükröz, mi olaszok szintén érzünk honvágyat, de nem ilyen erős, összetett, mindent uraló módon.

Több helyen bemutatták Olaszországban filmet?

Magyar környezetben, egyetemeken számtalan vetítés volt Olaszországban, csak az idén negyvenhárom alkalom.

Azért ilyen nagy az érdeklődés, mert időközben Márai híres íróvá vált Olaszországban?

Ha egy meghatározott téma kerül terítékre, például az első világháború, akkor a Romanelli-filmet kérik. Ha viszont nincs határozott téma, akkor az olaszok általában a Márai-filmet részesítik előnyben. A filmben újra felfedezik Nápolyt, illetve egy új Nápolyt fedeznek fel. Magyarországhoz hasonlóan ugyanis ennek a városnak a megítélésében is rengeteg az előítélet, én magam se kedveltem, amíg csak bizonyos távolságból ismertem, a film készítése során azonban nagyon megszerettem. Az Olasz–magyar Kulturális Évad keretében egész Olaszországban, északtól délig, egyetemeken, klubokban, magánrendezvényeken szerepelek a filmmel. Ezt egyfajta úttörő munkának tartom, de valójában sokkal több anyagi támogatásra lenne szükség hozzá.

A rendezővel a vasárnapi kerekasztal beszélgetésen is találkozhatunk (fotó: MaNDA)

Közben hogyan alakult a szakmai karrierje?

Rómában sajátítottam el a filmes ismereteket, hangmérnöki diplomát szereztem, ’89 óta ebben a minőségben dolgozom olasz, illetve nemzetközi produkciókban. E tevékenységem mellett kezdtem el rendezni, de eredeti szakmámat máig gyakorlom. A Romanelli-filmet 2007-ben kezdtem el forgatni, s emellett bölcsész diplomát szereztem, s továbbra is képzem magam hangmérnökként. Rómában élek és gyakran járok Budapestre. Amikor belekezdtem a filmkészítésbe, természetesen komoly pénzügyi nehézségekkel találtam szembe magam. Mindhárom filmtervre együtt, azaz sorozatként pályáztam, s el is jutottam a támogatási szerződés aláírásáig, amely különböző okok miatt mégsem valósult meg. Megvalósult viszont Sipos Áron segítségével a Focusfilmmel való együttműködés: a Márai-film az olasz Lambda és a magyar Focusfilm koprodukciójában valósult meg. A témákat, amelyekkel foglalkozom, Olaszországban ma sajnos nem könnyű eladni. Még politikai propagandistának is neveztek a filmjeim miatt. Gyakran kellett ilyeneket végighallgatnom: „Magyarország nem fontos téma, épp most készítettünk egy műsort Bukarestről, minek egy újabb?” Magyarországon viszont a Márai-filmet többször vetítette a Duna Televízió, nem kis sikerrel. Remélem, hogy az Olasz–magyar Kulturális Évad megkönnyíti a dolgomat, talán sikerül szerződést kötnöm a RAI televízióval is. Nem a pénz miatt érdekel, mert még egyszer hangsúlyozom, nem filmkészítésből élek, továbbra is főállású hangmérnökként dolgozom.

Milyen további filmtervei vannak?

Mindszentyről szeretnék filmet készíteni, már el is kezdtem a témával foglalkozni. Mindszentyt a világ egy, a hazájához túlságosan kötődő személyiségnek látja. Róma szemszögéből még senki nem mutatta meg. Én ezt az oldalt szeretném megjeleníteni. Úgy érzem, dokumentumfilmjeimmel tulajdonképpen egyfajta közvetítő munkát végzek. Mindegyikben a különböző megközelítési módokat szerettem volna bemutatni, akár ütköztetni is, megértetni a nézőkkel, hogy az egyetlen nézőpont a rövidlátás veszélyével jár. Próbálkozásaim eddig végül mindig egyetértésre találtak, remélem így lesz a Mindszenty-filmmel is. Annak ellenére, hogy mártíromsága a katolicizmushoz kötődik, önmagában is mindenképpen értéknek számít. Magyarországon nehéz a két tábor egyetértését kivívni.  Szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkám során senki nem próbált nyomást gyakorolni rám, senki nem kényszerítette rám a véleményét, pedig politikusokkal is tárgyaltam a filmek ügyében.

Pintér Judit – Szörényi Dorottya

• Publikálva: 2013.04.23. 07:00 • Címke: örökmozgó, irodalom, dokumentumfilm, interjú