Filmajánló: Regina

„Olyan idők járnak, amikor az ember nem lehet kívülálló″

Regina Jonas a hitleri időszakban valósította meg az álmát, hogy – a világon elsőként – nő létére rabbi lehessen. Az életéről készült különleges dokumentumfilmet mától vetítik az Urániában.

A film rendezőjét, Groó Dianát a 2005-ös amszterdami Zsidó Fesztiválon találta meg a történet, ahol Csoda Krakkóban című első játékfilmjét mutatták be. A fesztivált Elisa Klapheck frankfurti rabbi nyitotta meg, és ő vetette fel, hogy nincs-e kedve filmet készíteni a világ első rabbinőjéről, a témát ugyanis filmben még nem dolgozták fel. Elisa Klapheck, aki monográfiát írt róla (Fräulein Rabbiner Jonas), a nyolcvanas években még felkereshette azokat a kortársakat, túlélőket és tanítványokat, akik emlékeztek a rabbinőre. A monográfiához készült feljegyzéseket és riportokat is felhasználták a forgatókönyvhöz. A főhős egyébként deportálása előtt minden magáról szóló írásos anyagot összegyűjtött és leadott a berlini zsidó hitközségnek, amely megőrizte ezeket. Néhány visszaemlékezés, sajtóban megjelent cikk és a gazdag levelezés szolgált még a film alapanyagául.

Az egyetlen fennmaradt fénykép

A történet precíz rekonstruálásán túl az igazi problémát Regina életének képi megjelenítése jelentette. A rabbinőről ugyanis mindössze egyetlen fénykép maradt fent. A játékfilmes forma is szóba került, aztán a rendező mégis a dokumentumfilm mellett maradt. Az alkotók meghatározásával élve: kreatív dokumentumfilmet készítettek. Az előzmények, rendelkezésre álló anyagok ismeretében, szükség is volt a kreativitásra. Több mint két éves levéltári, archívumi kutatás következett: cseh, német és amerikai filmarchívumok anyagait nézték végig, 50 órányi archív és unikális amatőr felvételt és fotót gyűjtöttek össze, elsősorban Berlinből, de a Spielberg-archívumból is. Így valósulhatott meg e feledésbe merült életút szinte fikciós hatást keltő rekonstruálása, túlnyomórészt archívok felhasználásával. Csak néhány helyszínt, főként az élettörténetben szerepet játszó épületet forgattak hozzá ma. A felkutatott képeken (a rendező mellett említsük meg a vágót, Mógor Ágnest is) megelevenedik a megrendítő sors, és körülötte a kor, a város, a weimari köztársaság Berlinje. Lassított, kikockázott, szemcsés felvételeken látjuk Berlin szegénynegyedeit és mulatóit (a húszas évek megidézéséhez Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája című klasszikusából is merítettek), az iskolát, a zsinagógákat, a nyüzsgő utcákat az egyre szaporodó náci jelképekkel. Mivel a felhasznált felvételek többnyire némák voltak, a film hangi világát is utólag kellett kitalálni és felépíteni, ami Bőhm Dániel hangmérnök aprólékos munkájának köszönhető. Minimalista zene, zajok és zörejek mellett közismert korabeli slágerek is felhangzanak, egyebek közt Lotte Lenya, Marlene Dietrich tolmácsolásában: e hangzó világnak is köszönhető, hogy nyomasztó módon egyszerre tud megjelenni a békebeli hangulat és a náci fenyegetés előrenyomulásának lenyomata.


Szegénynegyedről szegénynegyedre költözött a család

A gondos előkészítés, az aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelem nyomán mély benyomást keltő módon rajzolódik ki előttünk egy rendkívüli sors. Regina Jonas 1902-ben Berlinben született és tragikusan rövid élet után, 42 évesen Auschwitzban pusztították el. Apja utcai árus volt, szegény ortodox zsidó, aki mégis azt akarta, hogy a lánya tanuljon. Regina osztálytársai megemlékeznek korán megmutatkozó elhivatottságáról: nő azonban a judaizmus törvényei szerint nem lehet rabbi. Bár bizonyos reformokat ekkoriban már elfogadott a zsidó egyház (módosították például a reggeli imát, amelyben a férfiak hálát adtak azért, hogy nem nőnek születtek!), de az teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy nő rabbi legyen.


„Ha az Úr egy nőt prófétai képességekkel áldott meg, azt az embernek nem szabad visszautasítania.”

Regina Jonas azonban nem adta fel. Érdekes körülmény, hogy küzdelme térben és időben egybeesett a szüfrazsettmozgalom női egyenjogúságért folytatott harcával: „Remélhetőleg eljön az idő mindannyiunk számára, amikor a nőkérdés nem kerül többé szóba, mert ahol ez kérdés, ott valami nincs rendben” – írta egy levelében. 1924-ben, első lépésként jelentkezett a zsidó tudományok főiskolájára. Ő volt az egyetlen, aki rabbi akart lenni, a többiek mind vallástanárnak készültek. Szakdolgozatát arról írta, hogy megengedik-e a szent források a nők rabbivá avatását. Bár bizonyos liberális rabbik támogatták, végül mégis csak vallástanári diplomát kapott.

Tömeges kivándorlás a Kristályéjszakát követően

1933-tól egyre több olyan gyereket kellett tanítania, akik a növekvő antiszemitizmus következtében kiszorultak az állami iskolákból. A visszaemlékezések szerint erőt és tartást adott a gyerekeknek és szüleiknek, hogy félelmeik ellenére is felvállalják hagyományaikat. „Olyan idők járnak, amikor az ember nem lehet kívülálló” – mondta nekik. Sok gyereket és szülőt „visszatérített”. Éppen 1935-ben, a nürnbergi törvények megjelenésének évében avatták rabbivá. Ekkor készült az a bizonyos egyetlen fénykép. Avatását sokan árulásnak és a judaizmus karikatúrájának tartották, tisztelői azonban gratuláló levelekkel halmozták el – az ügy élénk sajtóérdeklődést is keltett.


A szorongás ellenére vállalni kell a hagyományokat

Azonban a hitközség továbbra sem alkalmazta, bár a reformer közösség fellépett az érdekében. Legfőbb támogatója, az őt felszentelő rabbi türelemre inti. Kisebb imaházakban és szociális intézményekben, öregotthonban, gyerekeknek, kórházakban végezhetett szolgálatot, de még mindig sokan ellene voltak. Mai szemmel nézve elborzasztó a precíz érvekkel megtámogatott vita dokumentumait látni és hallani, hiszen a vitatkozók körül napról napra fogyott a levegő, a felvételeken egyre több a horogkereszt, a sárga csillag. 1938-ban, a Kristályéjszakát követően tömegessé válik a kivándorlás, és szerencsés, aki pénzért megvehette a szabadságot: a többséget deportálják.

„Olyan idők járnak, amikor az ember nem lehet kívülálló″ (Regina Jonas)

180 ezerből 70 ezer zsidó maradt Berlinben. Paradox módon ekkor jut lehetőséghez Regina, mivel kevés a rabbi – a hívek csoportja viszont sokszor egy szobában is elfér. Egyre többet léphetett a szószékre, és közönsége lenyűgözve hallgatta. Miként mi is lenyűgözve hallgatjuk egyik tanítványa, egy szüleit elvesztett gyerek neki címzett hálálkodó levelét. Milyen elegánsan udvarias formában tudott fogalmazni akkoriban egy tízéves gyerek, még ilyen tragikus helyzetben is…

Meglepő, hogy e rövid és küzdelmes életbe mennyi minden belefért: 1939-ben Regina megismeri élete nagy szerelmét, egy nála 30 évvel idősebb hamburgi rabbi személyében, aki legszívesebben azonnal feleségül venné, hiszen – mint mondja – megvan benne minden, ami egy igazi nőhöz kell: tudás, szellem, szépség… és semmi sem emlékeztet benne egy szüfrazsettre. A rajongó hangvételű levelek és találkozások végpontja azonban nem házasság lett, hanem az, hogy a férfit a propagandában mintalágernek beállított, ám a valóságban a többitől semmiben sem különböző koncentrációs táborba, Theresienstadtba deportálják.

Reményt adni a reménytelenségben

1942 novemberében Reginának is ki kellett töltenie a hírhedt vagyonnyilatkozatot, bár vagyona 150 birodalmi márkára sem rúgott. Őt is Theresienstadtba viszik, szerelme azonban nem érte meg megérkezését. Regina itt is folytatja hivatását: azon fáradozik, hogy az apátiába süllyedtek visszanyerjék életkedvüket, felvidítsa a gyerekeket, megfogja a kezüket – még ha tudja is, hogy a túlélés esélye minimális. Utolsó prédikációját 1944 októberében mondhatta el, ezután vele együtt Auschwitzba indult a vonat. Az utolsó időkben sincs benne harag vagy gyűlölet, helytállásra és hálára buzdít, miközben zakatol a vonat és a szemünk előtt futnak a tudjuk-hova-vezető sínek.


„Minden élethelyzetben terjesztenünk kell a jót, az áldást, az állhatatosságot.”

A történethez hozzátartozik, hogy a film állami filmtámogatás nélkül, magyar–angol–német koprodukcióban készült. Az MMKA-tól még ígéretet kaptak a finanszírozásra, ennek megszűnésével azonban minden bizonytalanná vált, holott a film a jogdíjak, fordítások miatt is költséges volt. Azért készülhetett el mégis, mert egy magyar származású mérnök és üzletember, George Weisz (Weisz György) – a világhírű színésznő, Rachel Weisz édesapja, Daniel Craig apósa – alapítványán keresztül támogatást nyújtott. Sőt, az angol változatban a hangját is kölcsönözte az egyik szereplőnek. Talán a jövőben sor kerül arra is, hogy a témából játékfilm is készüljön. A megrendítő történet és a szerénysége és állhatatossága miatt is rokonszenves főhős megérdemelné, hogy az egész világ megismerje – nemzetközi szereposztással.

Regina
dokumentumfilm, magyar–angol–német, 2013, 63 perc
rendező-forgatókönyvíró: Groó Diana
producer: George Weisz, Angelus Iván, Groó Diana, Gideon Wittenberg, kép: Kardos Sándor, vágó: Mógor Ági, sound design: Bőhm Dániel, magyar hangok: Fullajtár Andrea, Pető Kata, Fodor Tamás, Kézdy György

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2013.04.26. 14:40 • Címke: nők, dokumentumfilm, történelem