A szenvedélyes rosszfiú – Juhász Jácint

Juhász Jácint ahhoz a színészgenerációhoz tartozik, amelyik már egy nyugodtabb időszakban, az 1960-as évek eleji oldódás után kezdte pályafutását. Akkor még a mainál nagyobb volt a színház szerepe, de még jelentős részt vállalt a társadalmi kommunikációban a film is.

A színészek elszerződtek egy-egy társulathoz és értettek mindenhez. Komoly, tekintélyes elfoglaltság volt a színészi mesterség és egyben művészet. Klasszikus és kortárs szerzők színműveiben léptek fel, Juhász Jácint is emlékezetes főszerepekben volt látható a veszprémi Petőfi Színházban, majd Budapesten a Madách Színházban. A deszkákon még este, főműsoridőben hirdettek meg verses összeállításokat. Juhász sikeres Ady Endre- és József Attila-esteket is tartott. Televíziós műsorokban és rádióban versmondóként is gyakran láthatta-hallhatta őt a közönség. Sokan emlékezhetnek rá egy televíziós adássorozatból, a gyermekeknek szánt Cimbora kulturális magazinból is. A film a színészek számára gyakran csak kiegészítő lehetőség volt. Kisebb szerepeket viszonylag könnyen kaptak a tehetségesek. Az 1960-as években azonban egy-egy epizódszerep is megtisztelő feladat volt, és a film nézettsége révén az is országos ismertséget hozhatott a kezdőknek is. Juhász Jácint először 1965-ben, a Szinetár Miklós rendezte Háry Jánosban tűnik fel, majd több Jancsó Miklós-filmben: ezek közül legelőször is a Szegénylegényekben (1965).


Rokonszenvesen tudott rosszfiú lenni (Juhász Jácint, 1943. május 13. – 1999. január 9.)

Szenvedélyes és nyílt tekintete, nyúlánk és markáns arcvonásai, sportos testalkata predesztinálták bizonyos szerepekre. Fiatalabb éveiben főleg katonákat alakított (Egri csillagok, 1968, r: Várkonyi Zoltán; Szép magyar komédia, 1970, r: Banovich Tamás), de volt ő betyár (Szegénylegények, 1965), kollégista forradalmár (Fényes szelek, 1968, r: Jancsó Miklós), török vitéz (Gyula vitéz télen-nyáron, 1970, r: Bácskai Lauró István) vagy élsportoló (K.O., 1977, Rényi Tamás).

Ezekben a filmekben kell keresni Juhász Jácint legérdekesebb karaktereit, legemlékezetesebb pillanatait, illetve a Makrában (1972, r: Rényi Tamás) és az egyik televíziós sorozatban, a Vivát, Benyovszky!-ban (1975, r: Igor Ciel, Várkonyi Gábor). Valamennyi esetben szenvedélyes férfiként tűnik fel, aki „rosszfiú”, de árnyaltan és ellentmondásosan az. Legfőképp rokonszenvesen. A Vivát, Benyovszky!-ban ő Ormachel Tamás, a címszereplő nagy vetélytársa, gyerekkori barátja, aki egyszerre vesztes és győztes. Menyasszonyát titokban a volt pajtásba szerelmes, de az visszautasítja a lányt, mire a lány öngyilkos lesz. Az indulatos Tamás nem tud megbocsátani Benyovszkynak, de az ilyen szenvedélyes megnyilatkozásai teszik őt a néző kedvencévé is.

Szelíd fiatalember, de verekedés árán is megvédelmez egy megtámadott utcalányt (Makra, 1972)

Makra bukott karakter, hiszen az élet próbáin csak botladozva jut át, és az utolsón fennakad: amikor kilátástalannak érzi a helyzetét, akkor a gázcsapot magára nyitva öngyilkos lesz. Nyilván vitatható, hogy Makra Ferenc mennyire pozitív figura is egyben, és hogy mennyire jogos a példáján át megfogalmazott társadalomkritika. Az utóbbi mindenképpen hiteles. Nehéz volt az 1960-as és 1970-es években következetes világnézetet, életképes stratégiát kialakítani. A rendszer volt szerepzavarban, az iránytűje is összevissza mutatta az irányt. El akarta törölni a múltat, de társadalom működésének, a rendnek érdekében vissza kellett nyúlnia a hagyományokhoz, és azok közül nem mindig a legjobbakhoz sikerült. Hogy legyen valaki példás családapa, művészlélek vagy szenvedélyes szerető, ha a minták mindig másfele húzzák? Eleve szerepzavar volt egy értelmiségi és egy munkás imázsát ötvözni: Makra ebből ki is lép és tovább próbálkozik, ahogy korábban a gyereket és a családot vele fel nem vállaló nővel való szakítás után is. Amibe végül beletörik a bicskája, az a kisszerűség és a passzivitás ellenállása. Szenvedélyes szeretője a körülményekre hivatkozva nem megy hozzá feleségül. Makra erre elmélkedik egy sort, elvonul, majd kinyitja a gázcsapot, és elzárja az életet.

A szenvedélyes, ellentmondásos ökölvívót őszinteségre készteti a riporter (K.O. 1972)

Hasonló dilemmákat fogalmaz meg a K.O., amely azonban jobban leosztja a szerepeket és az egymással rivalizáló két jó barát közül mindkettőnek valamilyen formában igazat ad. Csungi (Cserhalmi György) családot vállalt, ezért elesett sok lehetőségtől, miközben ő volt a tehetségesebb. Vörös Jóska (Juhász Jácint) volt a sikeresebb. Karrier (pl. olimpiai arany), pénz, nők jutnak neki, mégis ő az elégedetlenebb a sorsával, irigyli is Csungit a családja és felesége nyújtotta érzelmi biztonságért. Juhász Jácint Vörös Jóska felfokozott érzelmi állapotainak hű tolmácsolója. Arcjátékának és mozdulatainak egy-egy rezzenése is minden lappangó feszültségről jeleket szór a kamera felé. Elveken és embereken gázol át, de mégis rokonszenves kitartó energikussága és az igazságot legitimáló, kissé zavart bűntudata miatt. A film végén erkölcsileg is megtartja a pozícióját a dobogó első helyén, amikor gratulál a pontozásban igaztalanul mögéje utasított Csunginak, és elismeri, hogy barátja-vetélytársa volt a jobb. A K.O. érdekessége, hogy főszereplők hónapokig készültek a szerepükre és a hagyomány szerint valóban keményen megvívtak egymással a szorítóban a film kedvéért.

Gratulál barátjának, az igaztalanul lepontozott Csunginak (Cserhalmi György)
(K.O. 1972)

Életkora előrehaladtával konszolidáltabb szerepeket is kapott. Érdekes metszéspont a 80 huszár (1978, r: Sára Sándor), amelyben még ég benne a fiatalos hév, de már több, mint forrongó lázadó. Tizedesi rangja ellenére ő a vezéregyéniség, aki huszártársait indulatosan is józanságra inti, de az 1848-as forradalom és szabadságharc hírére felesketi őket a hazatérésre, és ő az első, aki az életét áldozza az ügyért és a hazájáért. Egyesek úgy értelmezik a 80 huszárt, hogy lám-lám, milyen kár volt a lengyelországi állomáshelyükről hazaszökniük a hazaszeretettől elvakult katonáknak, hiszen otthon a császáriak ítélete, bosszúja és halál várt rájuk. Igen, ez az ellendrukker-verzió, de mi van, ha a külföldre vezényelt magyar huszárok mind, vagy legalább a többségük olyan megfontoltan és érdek-mentesen idealisták, mint az Ács Péter vezette kis csapat? Egyesült erejükkel akár meg is fordulhatott volna a szabadságharc kimenetele.

Juhász 1982-ben még mindig igazi kalandhősfigurát alakít a Névtelen várban (r: Zsurzs Éva), és fokozatosan erősödik az általa megformált karakterekben a szélsőségeket kiegyenlítő bölcsesség, megfontoltság és bátorság. Juhász ilyen bölcs, megfontolt és bátor Ottó fráterként a Julianus barátban (1991, r: Koltay Gábor). Élete utolsó évtizedében már kevés filmben szerepelt, de ez egészen biztosan nem színészi képességeinek csökkenése miatt. A világ változott, nem minden vonatkozásban jó irányba, és a filmgyártás is elerőtlenedett. Utolsó filmszerepét Szabó István nemzetközi koprodukcióban forgatott családtörténetében, A napfény ízében (1999) vállalta. Amikor eltávozott, csupán 55 éves volt. Így megmarad a filmjeiben a szenvedélyes „rosszfiú” fejlődése az energikus, bölcs, értett férfi állapotáig. Van mit újranézni tőle ma is.

Deák-Sárosi László

• Publikálva: 2013.05.13. 12:05 • Címke: film, évforduló