Interjú Morell Mihállyal a Filmkultúrán (részlet)
10 vallomás a 100 éves film kapcsán

– Ön képzőművészként kezdte, hogyan lett mégis a Hunnia Filmgyár vágója?

1941-ben végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, de akkoriban tanári, pláne művésztanári diplomával nem lehetett elhelyezkedni, így a Hunnia Filmgyárban kötöttem ki, mint általános gyakornok. Előttem került oda Szőts István, akivel később nagy barátságba keveredtünk. Én mindenképpen rendező szerettem volna lenni, de akkor még nem volt hivatalos filmrendezői képzés, én pedig nem akartam az addigi hét évnyi felsőfokú tanulmányaimra még újabb öt évet rádobni a Színmûvészeti Főiskolán. Igy végigjártam a filmgyári lépcsőfokokat, a kávéhozástól, a színészek behívásától kezdve a segédrendezői pozícióig. 300 vagy 400 pengő volt az ösztöndíjam, és ez akkor eléggé nagy pénz volt. Akkor ment az, hogy havi 200 pengő fixszel... Több ízben én csináltam meg a kijelölt rendező helyett a filmet, mert nagyon sokat forgattunk akkoriban, és minden kézre szükség volt. Sokan finanszíroztak filmprodukciót, nagy volt a vállalkozási kedv. Talán annak a rendelkezésnek a hatására, mellyel az akkor nagyon jól szervezett Filmkamara segítette a magyar produkciókat. Ennek az volt lényege, hogy a külföldi filmek forgalmazói kötelesek voltak bizonyos fix százalékú összeget befizetni egy filmalapba, amiből örökáron vagy hitel formájában a magyar produkciókat segítették. Akkor nagyobb ázsiója volt a filmeknek, függetlenül attól, hogy nem voltak olyan igényesek. Műtermekben készültek, és a történetük vékonyka kis mese volt.

Említettem a Szőts Pistával való barátságomat. Összejöttünk, és másabb ambíciónk lévén elhatároztuk, hogy Nyírő József Emberek a havason című könyvéből készítünk filmet. Nyírő küldött is Erdélyből néhány lapot, amiről ő azt hitte, hogy az már forgatókönyv. Jót mosolyogtunk rajta, és megírtuk az igazit. Először a Hunnia vállalta a gyártását, aztán megijedt, mert nem látta biztosítottnak, hogy meg is tudjuk csinálni. Egy Madarász nevű magáncég karolt fel minket a továbbiakban, de általános bizonytalanság érzés vette körül a filmet. Nem a téma, a szociális problémák, a szegénység felé fordulás miatt, (hiszen a népi írók művei akkor már ismertek és elfogadottak voltak), hanem egyértelműen az anyagi labilitás miatt. Előfordult, hogy ott álltunk egy hétig Erdélyben, a Gyilkos tónál, egy fillér támogatás nélkül. Emlékszem, olyan hideg volt, hogy borzalom. De jött a segítség, és elkészült a produkció, ami az akkori Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb film díját, pedig akkor még a német és olasz filmeken kívül semmilyen más náció nem nyerhetett. Ebben a filmben – amely azóta már klasszikussá vált – debütáltam vágóként. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy ez nem olyan látványos foglalkozás, mint a rendezőé, vagy az operatőré. Mostanság is az operatőri munka áll közelebb a rendezéshez, a hangmérnökit és a vágóit visszaszorították. Sőt, a rendezők sokszor maguknak tulajdonítják a jól vágott film sikerét is.

Szívesen emlékszem vissza Deésy Alfréd bácsira, a magyarországi „ősvágóra”. Ő rendezte is a filmjeit, és büszkén mondta, hogy ő találta ki a svenket, és a fahrtot is.

– Lényegesen változott-e az ősállapotokhoz képest a vágótechnika?

1941 óta óriási a különbség. Az első vágóasztalom olyan volt, hogy csak egyenletes sebességben tudott menni, illetve egy fokozattal gyorsabban. Ha két szalaggal dolgoztam, és a hangot előre vagy hátra akartam állítani, mindig újra kellett fűzni az egészet. Míg ma az új gépen megnyomok egy gombot, és odasétálok a megfelelő szinkronhelyre. A ragasztás is sokkal egyszerűbb, egy mozdulat az egész.

– Emlékszik-e olyan produkcióra, amelyben döntő szerepe volt a vágási koncepciónak?

Általában az állatfilmeknél, gondolok például a Gyöngyvirágtól lombhullásig címűre. Az állatokat nem lehet ugyanis rendezni, meg lehet figyelni a szokásaikat, az érdekességeiket, azokat fel lehet venni, de a vágóasztalon dől el a film sorsa. Nagyon fontos a memória, hogy ha egy „főszereplő” a jobboldalon bejött egyszer, akkor annak a baloldalon ki is kell mennie. A vágó munka közben folyton képekben gondolkodik. Homoki Nagy István 19.000 méter filmet forgatott le, és abból az amorf anyagból kellett összeállnia a normál hosszúságú filmnek. Más kérdés, hogy a rendező adott esetben nem nagyon méltányolta ezt a mennyiségi és minőségi munkát. Egy biztos, hogy a vágó tudja meg először, hogy jó lesz, vagy nem a készülő film.

(Az interjút készítette: Dizseri Eszter)