Drága barátaim, barátaim barátai, de legfőképpen Szilágyi Varga Zoltán barátom barátai, valamint ellenlábasai s ellenlábasainak ellenlábasai, akik hamarosan baráttá lőnek, lesznek, leendnek az Úrban. Mint tudjátok, vagy sejtitek, vagy az elszoruló torok s az ünnepibb lassúsággal ejtett szavak nyomán kapiskáljátok már, halotti torra jöttünk öszve. Az örömöt, hogy együtt vagyunk(esetleg ilyen összetételben először, de az öröklét szellőjétől meglegyintve bízvást mondhatom semmiképp sem utoljára) némi melankólia fűszerezi, „szplín írja felül” – mondhatnám sok idézőjel között: a temetések szokásos mélabúja. A gyülekezet nagyobb fantáziával megáldott tagjai bizonyára már ide is képzeletek egy kandelábert a jobb oldalamra és egy másikat a baloldalamra, hallják a sercegését is, és ugye már mindnyájan orrontjuk azt az összekeverhetetlen illatot, ami a cintermek és a rajzfilmstúdiók szagának elegye. A Jókedvű örmény temetését várjuk.

Drága atyámfiai, bizonyára már el is felejtettétek, de hát azért vagyok itt, mondhatnám: azért tettek, azért állítottak ide (meg elém ezt a mikrofont is), hogy emlékeztessem mindnyájótokat az örményre. Azért jöttünk, hogy eltemessük őkelmét, meg is érkeztünk idejekorán, csak éppen ő, a derék Asbey Miklós borkereskedő (élt hatvan esztendőt, gyászolják tizenkét gyermeke – hét fia és öt lánya –, kilenc unokája, öt veje, hat menye, megszámlálhatatlan sógora, öccse, fázisrajzolója, komája és minden másféle atyafisága, satöbbi) felejtett el időben megérkezni. Vannak emberek, akik mindig elkésnek mindenünnen. Ilyen volt az örmény is. Ha valahol egyszer leült, biztosan odaragadt a székhez, evés, ivás, kártyázás, vidám cimborák kedvéért. Nem is bíztak sehol a pontosságában. Ha sürgönyzött Désre, az Arany bárányba, hogy „hétfőn érkezem, kérek szobát”, csak kedden húzták tisztába az ágyát. Tudta mindenki a fogadóban, hogy az öreg Asbey legalább huszonnégy órát ottmarad még, ahonnan küldte a sürgönyt.

Ezt az utóbbi mondatot egy Hunyady Sándor nevű jólelkű erdélyitől másoltam ide, aki még nálam is jobban ismerte a mi örményünket, és magyarázatot próbálván találni a késedelemre, egy egész novellettet kanyarintott az esemény köré. Hunyadi verziója szerint éppen tél volt, és az erdélyi tél olyan, mint az orosz tél. A rettentő hófúvásban elakadt valahol a vicinális, amely a koporsót szállította. A dolog hihetően hangzik, olyannyira hihetően, hogy Szilágyi Varga Zoli, aki épp hatvan téllel, köztük nem is egy igazi erdélyi téllel a háta mögött szegődött  segítségül e mellé a bizonyos Hunyady mellé, tudniillik, hogy együtt mentsék meg a helyzetet, szóval Zoli is hatalmas hóeséseket animált, pelyhes, hulló, fehér, pamacsos, álomi, sőt költői hózuhogásokat, kicsit sem hezitálva amiatt, hogy az Uránia mozi előtt még csak koraősz van, s a levelek is alig sárgulnak. Mert a rajzfilm már csak ilyen, lehet mindenütt tél, ahol mi vagyunk, ott süt a nap. Taljánországban, mint tudjuk Jankovics Petőfi Marcitól örökös tél vagyon, és gyanítjuk, Erdélyországban a három-null óta dettó, mi viszont Kecske-buda-mét-pesten várjuk a Szentmihály lovát, ti atyámfiai ráadásul egyre türelmetlenebbül, mert már régen észrevettétek, hogy csak azért papolok itt oly hosszan, hogy húzzam az időt, hátha megjön közben Asbey Miklós uram, akiről már elkottyintottam volt, hogy nála a huszonnégy órás késés egészen természetes, sőt most, hogy meghalt, talán még le is lassult egy kevéssé őkelme.

Na, miről legyen még szó, hogy hasznosan teljék az idő? Mondjam el nektek, mi az a felcicomázott katafalk? Milyen a küküllői fahéjas forralt bor íze, s miféle geometriák íve rajzolódik a pohár falára, midőn az első korty előtt megforgatja kezében az ivó? Hogyan sistereg a tepsiben a szalonnával tűzdelt pulyka? Hogy kell lecsavarni egy petróleumlámpást? Milyen érzés a hűvös, ropogós, levendulaszagú dunyha alatt összekeveredni egy másik testtel? Vagy beszéljek a sparhert alatt sorba állított csizmák sűrű gőzeiről? A gázlámpa körül rajzó árvaszúnyogokról? A cigányozásról, a zabostarisznyáról, a szivarfüstkarikákról meg arról, ahogy a vonatsín továbbkattogja a fáradó szív süllyedő, emelkedő ritmusát? Nem, ezeket megmutatja majd a film. És még ezer apró, gondosan megfigyelt részletet.

A rendező: Szilágyi Varga Zoltán. Az atmoszférateremtés nagymestere. Meg a pontos negyvenméteres passzoké. Majdnem halálpontosnak neveztem őket. Én úgy vagyok, hogy ha egy nagy munka véget ér, ha túl vagyok rajta, rám tör az a szplínes melankólia, ugyanaz, amire a franciák azt mondják „la petit mort”. A kis halál. Férfias dolog. Nem lehet készülni rá, nincsen ellenszere, és azt sem lehet tudni, mikorra gyógyulhat ki belőle az ember. Ha kigyógyul egyáltalán. Bizonyára mindenkinél máshogy áll a dolog, így aztán nem merem állítani, hogy tudnám, mi jár Zoltán barátom fejében, talán sejtem, esetleg gyanítom, meglehet kapiskálom, de örültem, hogy egy darabig együtt várakozhattam vele meg persze veletek A jókedvű örmény temetésére. Kérem, fogadjátok szeretettel a hamarosan megérkező koporsót, akarom mondani a filmet, a Kecskemétfilm legújabb produktumát és éljetek örökké… vagy haljatok meg jókedvűen.