​Kétszer kettő, avagy irigyeljük-e a problémáikat?

Filmajánló: A remény paradicsoma

A fejlett országok civilizációs eredetű lelki nyomorát mindig kíméletlenül megmutató Ulrich Seidl legutóbbi, A remény paradicsoma című filmjében minden tőle telhetőt megtett, hogy legalább a gyerekeket megkímélje. Ami a nézőnek megkönnyebbülés, az dramaturgiailag javarészt fiaskó.

A magyar forgalmazó a trilógia első darabját Paradies: Love – Szerelem a feketepiacról (2012) címmel mutatta be, így elszakította a trilógia többi tagjától, a A Hit paradicsomától (2012) és A remény paradicsomától (2013). Sikertelenül: a külön-külön is egészet képező epizódok mind az életművel, mind egymással olyan szoros kötésben állnak, hogy az európai nézőben így is megszületik a Szent Pál-i hit, remény, szeretet háromságra való háttérhivatkozás.

A fogyasztói társadalom árnyoldalai

A korinthosziakhoz írott első levélben említett három isteni erény – a katolikus egyház szerint a kegyelmi élet alapja és gyümölcse – nevei az ókor óta személynévként is használatosak. Seidl ezzel a lehetőséggel ugyan nem élt, névadásában azonban lekövethető, hogy a szituációs játékfilm munkamódszerével készült filmtriász egyes darabjait mennyire kívánta a dokumentarizmus irányába elmozdítani. A színészek saját nevét legkisebb számban szereplőnévvé emelő Szerelem (szeretet) a legjátékfilmesebb, egyben a legbátrabb; a Remény a legóvatosabb; míg a Hit a kettő közé pozícionálható. A kétéves előkészület után három év alatt leforgatott, mintegy 90 (!) óra elkészült anyagból vágott, összességében hatórás trilógia fejezetcímeiben is, civilizációkritikája radikalitásában is erős hasonlóságot mutat a Cinefesten bemutatott Tore táncával (2013, rendezte: Katrin Gebbe). Az igaz történet alapján készült német elsőfilm hőse, Tore az isteni igazságszolgáltatásba vetett hit jegyében hagyja magát halálra kínozni. Amíg a színtisztán fikciós dramaturgiával készült megváltás-film a valós alapok ellenére a játékfilmes tartományban marad, addig a hiperrealista fikciós Seidl-alkotások a dokumentumfilm–játékfilm között képződő átmenet tartományában hatnak, utalva a rendező dokumentumfilmes indulására.

Nincs előre megalkotott történet

Seidl filmjei közelebbről a román újhullám alkotásaival, távolabbról a Dogma-filmekkel, vagy az iráni, kínai hétköznapi történetekkel állíthatók párhuzamba, munkamódszere azonban gyökeresen különbözik azokétól. Ez utóbbiak a vásznon spontánnak, civilnek, dokumentumfilmesnek tűnnek, noha az utolsó gesztusig megtervezettek, kigondoltak, forgatókönyvben rögzítettek. Seidl ezzel szemben az 1970-80-as évek magyar iskolájához (Családi tűzfészek, 1979, Tarr Béla; Ajándék ez a nap, 1979, Gothár Péter) hasonlóan dolgozik. Színészek és „civilek” játszanak együtt, csupán instrukciókat kapnak, forgatókönyvet nem, s a saját személyiségükből, a helyzet dinamikus terének hatására kell előbányászniuk, amit a rendező a vásznon látni szeretne. Nincs előre megalkotott történet sem, mert azt az egymást követő helyzetek alakítják ki. A film magyar díszbemutatóját a Szemrevaló Fesztiválon tartották, a rendező résztvételével. A közönségtalálkozó meglepetésvendégeként megjelenő Margarete Tiesel, a Szerelem főszereplője elmesélte, hogyan születtek meg ezek a hosszú improvizációs jelenetek, és hogy ezek kulcsa a rendezőbe vetett feltétlen bizalom. Seidl maga óvatosan, úgyszólván soha nem használja a „hitelesség, igazság” szavakat, mert világlátását még szavak szintjén sem törekszik kizárólagosként feltüntetni, módszere mégis a „Seidl szerint a világ” valóságát igyekszik közölhető, közönségnek átadható módon rögzíteni.

A jó óvóbácsi és a magával vívódó cukrosbácsi lelkiállapota között ingadozik

A trilógia Szerelem és Hit epizódjai egy testvérpár történetei. Teresa (Margarete Tiesel) Kenyába utazik vakációra, hogy kínzó szex- és szeretetéhségét enyhítse. Anna Maria (Maria Hofstätter) istenhitébe, térítésbe menekül. Teresa – anyjához hasonlóan – túlsúlyos, tizenöt éves lánya, Melanie (Melanie Lenz) ezalatt egy fogyókúrás táborba költözik. Hamar barátokra tesz szert, akikkel vidáman rágcsálják a becsempészett édességet, isznak, dohányoznak, buliznak. Melanie ennek ellenére magányosnak érzi magát, próbálja hívogatni az anyját, akinek mindig kikapcsolt telefonjára előbb semmitmondó, majd egyre érzelmesebb és a közérzetét valósabban megfogalmazó hangpostaüzeneteket küld. Elvált apjának már a megérkezéskor elmondja, hogy milyen rosszul érzi magát, ami előrevetíti egyre inkább elhatalmasodó vonzalmát a tábor alkoholista, ötvenes orvosa (Joseph Lorenz) iránt. Melanie és újdonsült barátnője, Verena (Verena Lehbauer) megejtő nyíltsággal  beszélgetnek mindenféléről, de elsősorban a szexről, s ennek hatására Melanie egyre bátrabban, egyre egyértelműbben flörtöl az orvossal. A férfi a tréfát értő, jó óvóbácsi és a magával vívódó cukrosbácsi lelkiállapota között ingadozik.

A filmtörténet egyik legszebb lemondás-jelenete

A kíméletlennek elkönyvelt Seidl a 13 éves kamaszlánnyal bánik a legfinomabban eddigi pályafutása során. Fölskiccel egy klasszikus Lolita-indítást, ám az ő orvos szereplője legyűri vonzalmát. A rendező megmenti a kislányt a falusi bárban is, ahol a semmiből hirtelen felbukkanó tulajdonos lecibálja róla felhevült udvarlóját. Nem szépíti azonban a vele szemben elkövetett, életre szóló traumát okozó árulások sorát. A maga – tudjuk, milyen – dolga után loholó, érzéketlen anyát, a szintén távoli, elérhetetlen apát, a bajban otthagyó barátnőt. A trilógiát az eddigi oeuvre-rel összevetve a kritikusok arra a következtetésre jutottak, hogy a rendező eldobta korábbi kemény fegyverzetét, s a lágyabb hangszereléssel a filmek fesztiválrészvételeit kívánta biztosítani. A sommás ítélet igazságtartalmát cáfolni látszik, hogy a mégoly kiváló elemzők közül is csupán kevesen térnek ki akár a trilógia, akár pedig a Remény epizód alaposabb jelentéselemzésére.

Pál apostol szerint a hit, remény és a szeretet közül a legnagyobb a szeretet. Seidl eddigi életművében is, a trilógiában is kimerítő alapossággal mutatta meg, mit művel az ember önmagával, a másik emberrel, a gyerekeivel vagy éppen az állataival a „szeretet” ürügyén. Az osztrák rendező alapvéleménye Sartre állításával írható le: „A pokol a másik ember.” S mert az embertársaiban csalódott, elidegenedett ember is társra vágyik, jobb híján antropormorfizálja, abuzálja a házi kedvenceit (Tierische Liebe, 1996). Marno János kifakadása a szeretet szó diszkvalifikálódásának egy másik vetülete: „Mert szerintem undorítóbb diktatúra nincs a szereteténél, még akkor is, ha Pál apostol olyan megejtően ír erről. Mert persze Pál szeretetrohamait, az ő szeretetdoktrínáját akceptálom, nagyon izgalmasnak tartom. Csak a mai világban ez ugyanolyan, mint a »pozitívnak lenni« diktátuma, a falnak megyek tőle.” (idézi Pálos Máté elemzésében). A civilizációs katasztrófaturisták, úgy tűnik, kevéssé tudnak mit kezdeni azzal, hogy a remény, az bizony ilyen. Ha a hitet és a szeretetet a felismerhetetlenségig elhasználtuk is, a „reményhal” azért még tovább vergődik a legszennyesebb vizekben is. Akkor a leginkább, ha nem tűr vagy hisz el mindent, ahogyan azt Pál apostol nyomdokain a szeretettől annyi évszázada elvárnánk.

A bemutatót követő beszélgetés meglepetésvendége a Paradicsom főszerepét alakító Margarete Tiesel volt (balra). Mellette Ulrich Seidl és a beszélgetést vezető Buglya Zsófia. (fotó: Kerekes Zoltán)

Ám ezt a véleményét a szemérmes Seidl mélyre rejti filmjeiben, s nem kíván szót sem ejteni róla. Több éve ügyesen alkalmaz egy minden, számára inadekvát kérdést kivédő, a pszichoanalízis történetének kezdete óta használt jolly joker-állítást: „Ha a nézőknek problémájuk van a filmjeimmel, könnyen meglehet, hogy magukkal van problémájuk” – s ehhez tartja is magát. A budapesti premiert követő közönségtalálkozón is profin elhárította az osztrák kispolgár bornírtságára, az egyház szerepére, vagy éppen saját vallásosságára vagy állítólagos embergyűlöletének forrásaira vonatkozó kérdéseket (pedig a nézőket itt is ez érdekelte volna a legjobban). Senki sem vetette fel azonban a történetvezetés illogikusságát, hogy például a gyereklány kétszer is csodával határos módon menekül meg olyan helyzetekből, amelyeket a seidli univerzumban nem szokás megúszni. Kétszer kettő bizony nála is lehet öt, s mi, őszintén megvallva, ezt nem is nagyon bánjuk, akkor sem, ha a dramaturgiai hibák ára nézőtéri unalom. Ördög vigye a filmet, nehéz látni bármilyen szenvedést, főleg gyerekek szenvedését. S az ördög el is viszi a filmet, miközben azt suttogja: a problémák ott vannak hiánytalanul, végig tudod gondolni, nem?

A problémák ott vannak hiánytalanul. Ulrich Seidl (fotó: Kerekes Zoltán)

Egy szegény országból nézve természetesen más az optikája a Seidl-filmekben ábrázolt szenvedéseknek. Michael Haneke, az (osztrák) kisemberek hasonlóan illúziótlan ábrázolója egy 1998-as interjúban így reflektált erre a kérdésfölvetésre:

„– Lehet, hogy csak Magyarországon vág elevenébe az embernek az ön családképe, ezek a nevenincs, lárvaarcú figurák, mivel itt a legtöbbünk nagyon örülne, ha úgy élhetne, mint mondjuk a Funny Games Georgja és Annája...
MH: Ne akarjanak úgy élni! Csak azok örülnének egy ilyen életvitelnek, akik nem ismerik ezt az életformát. A kapitalizmus nem olyan szép, mint amilyennek kivülről látszik. De azt mindig elmondom, az én filmjeim a harmadik világban nem találhatnak publikumra, mert ott az emberekenek alapvetően más problémáik vannak.
– Nem azt akarja mondani, hogy Magyarország a harmadik világ része...
Nem, csak nem hiszem, hogy lehetne az egész világnak filmet csinálni, legalábbis realisztikus filmeket nem. Amolyan Chaplin-féléket talán. Az én filmjeim a fejlett ipari országok közönségének készülnek.”

Seidlről azonban minden alkalommal igen elismerően nyilatkozott:


Haneke Seidlről, Seidl Hanekéről

Ulrich Seidl jelenleg dokumentumfilmet forgat, amelynek témája osztrák házak pincéi lesznek. Sufni, lomtár, barkácsműhely, rejtekhely – mindaz, aminek számára a rendezett nappaliban nem jut tér, hely, illem. Állítja: Natascha Kampuschról nem tervez forgatni.

Ajánljuk azoknak, akik:
• kedvelik a lassú filmeket
• kedvelik a képzőművészeti igényű állóképes beállításokat
• tinédzsert nevelnek
• tudnak drukkolni egy nagyszájú, pimasz, túlsúlyos kamaszlánynak
• kíváncsiak a fogyasztói társadalom árnyoldalaira is

A remény paradicsoma
Paradies: Hoffnung
színes, feliratos, osztrák–francia–német filmdráma, 100 perc, 2013
rendező: Ulrich Seidl, forgatókönyvíró: Ulrich Seidl, Veronika Franz, operatőr: Edward Lachman, Wolfgang Thaler, szereplők: Melanie Lenz (Melanie), Verena Lehbauer (Verena), Joseph Lorenz (Arzt), Michael Thomas (edző)

Bemutató: 2013.10.03., díszbemutató és beszélgetés a Szemrevaló Fesztivál záróeseményén
Forgalmazó: Anjou Lafayette

BR

• Publikálva: 2013.10.09. 09:51 • Címke: moziajánló, film