Az én XX. századom

Tisztelgés a film előtt

Az a játékosság, tiszteletlenség, meseszerűség, s mindenekfelett szerethetőség, amit Az én XX. századom képvisel, minden előzmény nélküli itthon.

A magyar filmtörténet újabb gyöngyszemét tarthatjuk kezünkben a MaNDA jóvoltából: Enyedi Ildikó 1989-es első filmjét, amellyel rögtön Arany Kamera-díjat nyert Cannes-ban. Enyedi frissen végzett rendezőként – nem nevezhetjük frissdiplomásnak, mert diplomát nem kapott – valami teljesen más hangot ütött meg munkájával, mint amit korábban a magyar filmektől megszokhattunk. Az a játékosság, tiszteletlenség, meseszerűség, s mindenekfelett szerethetőség, amit Az én XX. századom képvisel, minden előzmény nélküli itthon, talán Věra Chytilová cseh rendezőnő Százszorszépek című filmjének hangulata rokonítható vele.

Enyedi Ildikó ahhoz, hogy elmondja véleményét, érzéseit mai világunkról, a korai némafilmeket megidéző mese formáját választotta. Edison, a tudós alakja foglalja keretbe a történetet, aki találmányaival hatalmas távlatokat nyitott meg a XX. századi emberiség előtt; az már más kérdés – s erről a film szándékosan nem beszél – hogy ezekkel a lehetőségekkel miként éltünk később. A főcím alatt megjelenő Buster Keaton-szkeccs kiválóan szimbolizálja ezt a kettősséget: Keaton egy ágyúcsőbe dugja a fejét, miközben a kezében lévő fáklyával próbálja meggyújtani az ágyú kanócát. Egyszerre jelentkezik egy technikai találmány, az emberi kíváncsiság, és az akaratlan önpusztítás képe – mindez játékos formában. A főcím után a villanyégő, azaz a mesterséges fény születésének pillanatát láthatjuk, ami lehetővé tette a mozi feltalálását is; míg a zárójelenetben Edison bemutatja a távírót, ami az információáramlást, a tömegkommunikációt forradalmasította. Ebbe a „tudományos keretbe” ékelődik maga a mese, egy ikerpár Két Lotti-szerű története, akik pont akkor születnek (1880-ban), amikor Edison bemutatja a villanyégőt. Születésük maga is a fényből történik, hiszen két csillag száll le, hogy Dórában és Liliben testet öltsön. A jelenet teljesen némafilm- és meseszerű. Az anyát játszó kitűnő lengyel színésznő, Dorotha Segda (aki majd a két felnőtt ikerlányt is játssza) pólyás csecsemőket szül, ráadásul jelentősen túljátszva csodálkozik rá, hogy két baba kerül elő a paplan alól. Később a kislányok gyufát árulnak egy barokk téren, amely úgy van bevilágítva, műhóval felszórva, mintha műteremben vették volna fel, száz éve (mellesleg a gyufa megint csak utalás a mesterséges fényre). Innen viszi el két ismeretlen férfi sorshúzással a két lányt kétfelé, hogy külön nőjenek fel, Liliből jó lelkű anarchista, Dórából pedig szélhámos legyen.

Dorotha Segda

Húsz évvel később találkozunk újra a lányokkal az Orient-expresszen, amint áthaladunk egyrészt a XIX. századból a XX.-ba, másrészt Ausztriából Magyarországra, mivel a vonat pont a határon áll meg éjfélkor, amikor durrannak a pezsgők. Dóra az első osztályon utazik neki udvarló urak között, Lili a zsúfolt fapadoson, ahol csendőrök járőröznek. Később is hangsúlyos szerepet kap a két lány környezetének különbsége, hiába tartózkodnak lényegében azonos helyszíneken, teljesen más társadalmi közegben forognak. Lili menhelyen húzza meg magát, anarchistákkal tart kapcsolatot, míg Dóra rókaprémmel a nyakában billeg be az ékszerboltba, luxushajón próbál megkopasztható férfit találni. Gyönyörűek a századelő budapesti szegényeinek világát megidéző felvételek, amelyeket korabeli fotók alapján rekonstruáltak az alkotók. A film sikerében amúgy is nagy szerepe volt Máthé Tibor operatőrnek, aki nemcsak korhű világítással próbálta megidézni a száz évvel korábbi mozikat, hanem a Kodak céggel direkt a film kedvéért korhű nyersanyagot is gyártatott. Sikerült elérnie, hogy elképesztő gazdag színvilágban gyönyörködhessenek a nézők, ha lehet ilyet mondani egy fekete-fehér film kapcsán.

A két lány nem találkozik – nem is találkozhat, hiszen két külön világban élnek, s könnyen lehet, hogy nem is két lányról van szó, hanem egy figura két énjéről – a kapocs kettejük között természetesen a férfi. A férfi egy tudós személyében jelenik meg, aki Edison munkatársa, így illeszkedik a kerettörténethez, s a lányokkal ellentétben neki nincs neve, ő a nagybetűs FÉRFI. A Lili-tudós kapcsolatban a férfi, míg a Dóra-tudós kapcsolatban a nő aktív. Mindkettejükkel eltölt egy éjszakát, de óriási a különbség a két szerelmi aktus között. Dórával a hajón találkozik, ahol a lány direktbe rákérdez, melyik kabinban lakik, majd ő megy be hozzá. A férfi kiszolgáltatottságát jelképezi, a meztelen hátsó fele – s persze az, hogy a lány ellopja a pénzét. Lilivel viszont a lakásán találkozik, ahol a lány a kiszolgáltatott, ő áll teljesen meztelenül a felöltözött férfi előtt, ráadásul el kell viselnie annak megalázó bánásmódját, ami abból fakad, hogy a férfi azt hiszi, Lili lopta el a pénzét. A film amúgy is tele van a régi burleszkmozikra jellemző félreértésekkel, véletlenekkel. Lili a tudós fejéhez vágja érveit, amit a szexista előadónak kellett volna korábban elmondania; mindezt úgy teszi, hogy – akár a Szentivánéji álomban – egy kőfal van közöttük, tehát nem látják egymást. Ezután a tudós szerelmet vall Lilinek, aki viszont már nincs ott a fal másik oldalán, így nem is hallhatja. A tudós moziba hívja Lilit, aki nem ér rá, mert aznap este robbantania kell, történetesen ugyanabban a moziban, ahová a tudós hívja. Mikor másnap megkérdezi a férfit, hogy a gazember megmenekült-e, Lili a célpont belügyminiszterre, a tudós a támadóra gondol, nem tudván, hogy az ott áll előtte. Arról pedig már volt szó, hogy összekeveri a két lányt. A robbantás a moziban megint csak fontos jelenete a műnek: az ijedt nézők fejvesztve kirohannak a teremből, a filmek pedig peregnek tovább, mintha mi sem történt volna. A fényalkotás győzedelmeskedik a mindennapi történések felett. Enyedi aranyos fricskája, hogy közvetlenül ez után a jelenet után következik egy csimpánznak a beszámolója arról, hogy kíváncsisága miatt hogyan fogták be, s került állatkertbe. Ugyanaz a kíváncsiság jelenik itt meg, ami a kezdő ágyús jelenetben.

Végül a három főszereplő egy tükörlabirintusban találkozik, miként Orson Welles hősei A sanghaji asszony zárójelenetében. Itt már nemcsak két lány van, hanem férfiből is, ikrekből is, szamárból is (ő hozza ide a tudóst) sok, ahogy a tükrökben sokszorozódnak. Ha tisztelgünk a fény és a film mint művészeti ág előtt, akkor ennél jobb helyszínt nem is lehetett volna választani. A tudósnak viszont nem sikerül választani a két lány között, Dóra és Lili is kell neki, hiszen ők együtt adják ki a NŐt. Enyedi Ildikó Edison szájába adja a film mottóját, amelyet a távíró-kísérlet megkezdése előtt olvas fel, s küld majd körbe a Földön: „Csodálatos a világ, amelyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, amely azt most megtanulta formálni.”

A DVD digitálisan felújított képpel és hanggal jelent meg; főleg az előbbinek van nagy jelentősége. Helyet kapott a korongon Enyedi Ildikó egy 2007-es kisfilmje, valamint a rendezőnő és az operatőr rendkívül informatív audiokommentárja, amelyben húsz év távlatából mesélnek a film születésének körülményeiről. Megtudhatjuk belőle, hogy milyen nehézségeket okozott Máthé Tibornak a tükörlabirintusban úgy elhelyezni a kamerát, hogy a tükrökben ne lehessen látni; valamint hogy a híres Tarkovszkij-színész, Oleg Jankovszkij milyen nehezen fogadta el, hogy egy nő dirigáljon neki a kamera mögül.

Peregi Tamás

Az én XX. századom
fekete-fehér, magyar játékfilm, 1988
Írta és rendezte: Enyedi Ildikó
Fényképezte: Máthé Tibor
Zene: Vidovszky László
Szereplők: Dorotha Segda, Oleg Jankovszkij, Paulus Manker, Andorai Péter, Máté Gábor

• Publikálva: 2012.02.28. 15:53 • Címke: ajánló, dvd, kritika, történelem, videó