Jack Ryan azért nem Jason Bourne

A ráérős történetmesélés és az akciófilm két különböző dolog. Ezt tudtam hirtelen a kollégáknak mondani a Jack Ryan, az Árnyékügynök című filmről. Aztán arra is gondoltam, hogy az előzetesek tulajdonképpen mekkora átvágások. Meg arra is, hogy egy Shakespeare-en felnőtt európai filmes ne vágjon bele ilyesmibe. Mindezen túl egészen kellemes 105 percet tölthetünk Jack Ryan kalandjait és az esti Moszkvát nézve a moziban.

Amikor jelentősebb mennyiségű vér és süvítő, húsba csapódó ólom nélkül pergett le az első negyedóra, mindjárt tudtam, hogy ezzel a filmmel bajok lesznek, Kenneth Branagh nem jön ki jól a dologból. Azt mondják majd neki szivarfüstben, valami Beverly Hills-i medence mellett, hogy Ken, te a Shakespeare-filmekben voltál jó, hagyd meg az ügynökös, CIA-s akciózást nekünk, amerikaiaknak. És ő belátja ezt, pedig Jack Ryan 105 percén látszik, hogy nagyon igyekezett, hogy igazán jó rendező, a színészi teljesítményéről már nem is beszélve. Tisztességes munkát tett le az asztalra, csak hát a műfajban vannak bizonyos receptek, amiktől nem érdemes nagyon eltérni, annyira hozzászoktatták az „ízekhez” nagyközönséget. Mert egy akció-thrillerként reklámozott filmnél már az elején elvárunk valami izgalmat, történést is. Kicsit uncsi lett az első másodpercekben afganisztáni helikopteres bevetésen jelzésszerűen lelőtt Jack Ryan lábadozására, szerelmének bimbózására, elemzői beszervezésére, és a monitorok mellett töltött hétköznapjaira pazarolt első húsz perc, de a műfajban megszokott pörgés később sem jelentkezett. Igazi történetmesélős mozi lett, ami nem biztos, hogy csak a rendező „bűne”, mert azért volt itt két forgatókönyvíró is (Adam Cozard és David Koepp), akikre aztán a producerek is rászólhattak volna, hogy ez így nem lesz jó.

Ha már a könyvnél tartunk: talán még az elején el kellett volna dönteni, hogy akkor most Ryan egy klaviatúrán kopogtató, monitort bámuló közgazdász-elemző, vagy pedig egy tökéletesen kiképzett ügynök. Vagy valamennyire jelezni a „jellemfejlődést”, az átalakulást. (A Tom Clancy-franchise megelőző darabjában, 20 évvel ezelőtt Jack Ryan – Harrison Ford – azért megmarad a családot végsőkig védő jámbor tanár szintjén, ugyanakkor a film mégis jóval pörgősebb, izgalmasabb lett, mint a mostani.)  Mert ugyan ott az utalás az afganisztáni bevetésekre, de ezzel még nem biztos, hogy képes valaki a kétajtós szekrény méretű, pisztolyával szaporán lövöldöző afroamerikait belefojtani egy kád tíz centis vízébe. (Különösen nem a forgatókönyvileg darabokra tört gerinccel.) Meg itt van ez az autós üldözés is, ahol olyan vezetéstechnikai megoldásokat mutat be főhősünk, amiket nem lehet csak a hőn szeretett kedves megmentésére tett erőfeszítésekkel magyarázni. Nem elég annyi, hogy az egyre ráncosabb ábrázatú, szakmailag semmit sem fejlődő (pedig a nulláról lehetett volna) Kevin Costner egyszer csak átnyújt neki egy kopott Berettát és azt mondja, hogy mostantól fogva ügynök vagy. Hollywood könyvírói is bajban vannak, ha már megint az oroszokból csinálnak ügyeletes rosszat. Azért érthető ez mégis valahol, hiszen az al-Kaidáról már nem nagyon lehet több bőrt lehúzni, számtalanszor halomra lőtték a filmen és a valóságban is vélt vagy valós képviselőit. Így most előhúztak egy nem hivatalos kormányzati kapcsolatokkal rendelkező volt afganisztáni veterán orosz milliárdost, aki a dollár bedöntésével visszafizetné Oroszország Anyácska minden jenkik okozta sérelmét. Persze, miért ne lehetnének ilyenek a végtelen orosz sztyeppéken, vagy a hasonlóan tágas szibériai tajgában, bár a globalizáció, a szűnni nem akaró profittermelésben való egymásra utaltság azért nem erről szól. Ha a dollár bedől, attól még a rubel nem fog erősödni.

Az akció-thriller pedig nem elsősorban a színészi játékot helyezi előtérbe, de ettől függetlenül a főszereplő, Chris Pine azért kicsit többet szenvedhetett, izzadhatott vagy izgulhatott volna, miközben végrehajtotta nem éppen hétköznapi feladatait. És ráadásul ott van az örök kiscserkészes mosolya is, amit még William Harper parancsnok (Kevin Costner) is leparancsolt az arcáról, mielőtt a két hérosz (hiszen a dollár elértéktelenedése amerikai éhséglázadásokhoz és az egész civilizált világ végéhez vezetne a film szerint) kezet fogott volna az elnökkel. Aki egyébként azzal fogadta Harper parancsnokot, hogy „ Harper, hát maga sohasem alszik” és hozzátette, hogy még ez a szerencse. Na, ez igazán gáz volt így a végére, már csak azzal lehetett volna gázabbá tenni, hogy valami Barack Obama-szerűt is mutatnak, vagy legalább az ovális iroda ajtajának takarásából a főhősök felé közelítő barna kézfej tűnik fel a zárójelenetben. Persze azért a fehérre meszelt deszkatemplom elől kikanyarodó kabrió a madzagra fűzött sörösdobozokkal, az sem lett volna semmi. Mert jut eszembe, női főszereplő is van a filmben, a sokszor látott „nem tudok a pasim kettős életéről, de sejtek valamit” karakter. Aminek megformálása azért nem volt valami nagy kihívás Keira Knightley számára. A Jack gatyájából kipottyanó konspirációs mozijegy miatti féltékenységtől egyenes a fejlődés a főgonosz figyelmének tartós és veszélyes eltereléséig, majd a dollár megmentésén tovább munkálkodva az elemzésben való hasznos részvételig. Még jó, hogy bokszolni nem kell neki, mert vékonyka karjaival nehezen érhetett volna el e műfajban hihető sikereket mondjuk egy masszív orosz személyi titkárnő ellen.

No de elég legyen már kritikából, mert azért nem annyira rossz ám ez a film (de nem is annyira jó, mint amit az ügyesen megszerkesztett előzetesek mutatnak). Nem is unatkoztam nagyon, de úgy a felénél észrevettem, hogy mögöttem valaki lassan, egyenletesen szuszog. Hogy aztán csak egy sűrű éjszaka után érkezett-e a bemutatóra, azt nem tudom, de az már leginkább a film baja, hogy felfigyeltem erre a szuszogásra. Mondjuk a Bourne-filmeknél ez nem fordulhatott volna elő.



Ajánljuk annak,
• aki szereti a ráérős, némi izgalommal azért feldobott történetmesélős filmeket
• akit örömmel és megnyugvással tölt el, ha megmenekül a dollár és a civilizáció  
• akinek bejön Chris Pine mosolya és szépnek találja Keira Knightleyt

Nem ajánljuk annak,
• aki mondjuk a Bourne-filmek rajongója
• aki unja már, hogy csak Amerika lehet a jó  
• aki még egy mellékszerepben sem tudja elviselni Kevin Costnert

Jack Ryan: Árnyékügynök
Jack Ryan: Shadow Recruit
színes, magyarul beszélő amerikai akcióthriller, 105 perc, 2013, rendező: Kenneth Branagh, forgatókönyvíró: Adam Cozad, David Koepp, operatőr: Haris Zambarloukos, szereplők: Chris Pine (Jack Ryan), Keira Knightley (Cathy Ryan), Kevin Costner (William Harper), Kenneth Branagh (Viktor Cherevin), Gemma Chan (Amy), Nonso Anozie (Embee), Colm Feore (Rob Behringer), Karen Davidsen (Penn)

Pálffy Lajos

• Publikálva: 2014.01.16. 11:40 • Címke: film, moziajánló