Expresszionizmus és profizmus: 100 éve született Hegyi Barnabás operatőr

Száz éve, 1914. március 4-én született az egyik legjelentősebb magyar operatőr, aki közel száz filmet fényképezett. Kevés olyan filmes szakember van, akinek felismerhető a stílusa, és kézjegyét markánsan rajta is hagyta minden munkáján. Hegyi Barnabás egyszerre volt professzionális filmes, vagyis mesterember, illetve művész.

A hangosfilmgyártás sűrűjében, egyik aranykorában került a közegbe. Első filmjét 1940-ben forgatta (Szeressük egymást, r: Cserépy Arzén). Ebben az időszakban a filmek jeleneteinek többségét stúdiókban rögzítették, ami alapvetően meghatározta a fényképezés lehetőségeit, kereteit. Hegyi Barnabás ebben a szabályozott struktúrában is képes volt újítani. A műtermi forgatáson a világítás minden eszközét alkalmazta az esztétika hatás fokozására. Fényei, árnyékai, azok merész, gyakran meglepő tagoló hatásai azonban a reális környezethez igazodtak. Így a valóságban létező fényforrást, vagy annak helyettesítő illúzióját használta fel a hangulati hatáskeltésre. A műtermi filmjei folytatták az 1945 előtti filmgyártás gyakorlatát, ahol a szakmába a gyakorlatban tanult bele. A filmgyárba 1936-ban került, ahol laboránsként, segédoperatőrként, majd operatőrként dolgozott.

A régi nyár (1941, r: Podmaniczky Félix)

1940 és 1944 között 43 filmet fényképezett. Néhány fontosabb filmje ebből az időszakból A gorodi fogoly (1940, r: Cserépy Arzén); Az utolsó Wereczkey (1940, r: Szlatinay Sándor); A harmincadik (1942, r: Cserépy László); A beszélő köntös (1941, r: Radványi Géza); A régi nyár (1941, r: Podmaniczky Félix); Dr. Kovács István (1941, r: Bánky Viktor); Szerető fia, Péter (1942, r: Bánky Viktor); Ópiumkeringő (1942, r: Balogh Béla); A láp virága (1943, Hamza D. Ákos); Gyanú (1944, r: Farkas Zoltán); Idegen utakon (1944, r: Apáthy Imre). Mint látható, különböző életkorú, habitusú, művészi felfogású rendezőkkel dolgozott. A háború után két évig a Magyar Rádiónál volt műsorfelügyelő, és 1947-ben tért vissza a kamerák mögé. Nyomban az időszak legfontosabb filmjeit fényképezte. Elég, ha hármat említünk: Valahol Európában (1947) – Radványi Géza háborús filmdrámája; az Ének a búzamezőkről (1947) – Szőts István pacifista filmje, amelyet betiltottak; illetve a Ludas Matyi (1949) – Nádasdy Kálmán és Ranódy László közös rendezése, ami az első egész estés színes magyar játékfilm.

Tűz (1948, r: Apáthy Imre)

Mint operatőr és mesterember bizonyára nem nagyon válogathatott a megbízások között. Fényképezett egy sor sematikus, illetve munkaverseny- és szabotázsfilmet, mint a Díszmagyar (1949, r: Gertler Viktor); a Teljes gőzzel (1951, r: Máriássy Félix); a Tegnap (1959, r: Keleti Márton); a Virrad (1960, r: Keleti Márton); vagy az Alba Regia (1961, r: Szemes Mihály). A fényképezés a film ideológiájától, sőt alapvetően a tartalmától függetlenül jótékony kihívást jelenthet az operatőr számára. Hegyi Barnabás a Tűz (1948, r: Apáthy Imre) című szabotázsfilmet is leleményesen és drámai szuggesztivitással fényképezte. A belsőkben az árnyékolt fényelések, a magas, mély vagy döntött kameraállások, a belső vágások; a külsőkben a mozgás és a tagolt, gyakran három rétegű képsík-osztás; a természetes képi hatáselemek, mint a füst, sziluett; a nagyon szűk és tág plánok; illetve ugyancsak a jelölt kameraállások és a belső vágás teszik érzékletessé, sőt expresszívvé a mozgóképes anyagot. Az ilyen filmek vagy részletek Hegyi Barnabás expresszionista stílusvonulatát határozzák meg.

Ének a búzamezőkről (1947, r: Szőts István)

Hangsúlyos az expresszionista fényképezés Szőts István Ének a búzamezőkről című 1947-es filmjében. A leghatásosabb expresszív fény-árnyék- és látványhatást Hegyi Barnabás a sötétben érte el a legtöbb esetben. A természetes fények tagolnak: mozgást, testet, sőt arcot tesznek félelmetessé, megrendítővé vagy épp széppé. A magyar filmtörténet egyik legszebb sziluett-képsora Etel (Szellay Alice) menekülése a fák között – mindez természetes fényekkel. Hegyi Barnabás expresszionizmusa Szőts István két játékfilmjének különbségén is azonosítható. Az Emberek a havason (1941) operatőre Fekete Ferenc volt. Ebben a filmben is voltak expresszív képi hatások: fény-árnyék, extrém kameraállások, sziluettek, amelyek részben a rendező koncepcióját tükrözik, és vissza is tértek az Ének a búzamezőkrőlben, illetve Szőts későbbi rövidfilmjeiben. Az utóbbiakban Hegyi Barnabás felvételei dinamikusabbak: több mozgással, kameramozgással él, és több képsíkot emel ki. Hogy át tudta venni Szőts képalkotói stílusát, arról a nappali külső felvételek kameraállásai és arányszerkesztései is sokat elárulnak.

Hegyi Barnabás és Langmár Béla

Milyen filmeket fényképezett Hegyi Barnabás az 1947-es visszatérése után? Ő állt a kamerák mögött a Föltámadott a tenger (1953, r: Nádasdy Kálmán, Ranódy László, Szemes Mihály) monumentális produkciójában, ami szovjet közreműködéssel készült, és az 1848-1949-es forradalomról és szabadságharcról szól. Remekül együtt tudott dolgozni alkotótársként olyan rendezőkkel, akiknek határozott elképzelésük volt a látványról. Ő fényképezte Fábri Zoltán Életjel (1954) és a nagysikerű Körhinta (1955) című filmjét. A Keserű igazság (1956, r: Várkonyi Zoltán) betiltott rendszerkritikus drámájában a képsíkok, a szűk plánok, az átélezések sokat hozzáadnak a film hatáselemeihez. A Csempészekben (1958, r: Máriássy Félix) festői külsőket rögzített fekete-fehérben is – emlékezetes a vásári forgatag képsora, és a főszereplőnő, Anyica (Bara Margit) néhány közelije. A megfelelő ember (1959, r: Révész György) című közéleti és politikai szatíra lazán humoros elbeszélői stílusához illenek a kamera könnyed, svenkelő és variózó kameramozgások. A Pesti háztetők (1961, Kovács András) magaslati felvételeihez és tekintetet megragadó főszereplő lány, Éva (Agárdy Ilona) érzékletes fényképezéshez gyakorlott kéz és szem kellett. A Mici néni két élete (1962, r: Mamcserov Frigyes) is őrzi Hegyi Barnabás keze munkáját, ahogyan a francia-magyar koprodukcióban készült nagyszabású Émile Zola-adaptáció, a Germinal (1963, r: Yves Allégret) is.

Miért rosszak a magyar filmek? (1964, Fejér Tamás)

Nem túlságosan jelentős film, de a filmes szakmáról szól a Miért rosszak a magyar filmek? (1964, Fejér Tamás) című szatíra. A filmet Hegyi Barnabás fényképezte, de a filmbéli operatőrt nem maga alakítja, hanem a fiatal Garas Dezső. Mindössze egy jelenet szól egészen konkrétan a forgatásról, amelyet érdemes felidézni a filmfelvétel közege miatt. Az operatőrök többnyire ilyen hatalmas felvevőgép előtt, állványon ültek. Akinek határozott elképzelése volt a látványról, az a fényeket is maga állította be, vagy állíttatta be a fénymesterrel vagy fővilágosítóval.

Hegyi Barnabás és Langmár Béla

Mindenképp meg kell emlékezni Németh László regénye alapján készült Iszony (1965, r: Hintsch György) fekete-fehér atmoszférateremtő képeiről, illetve a Butaságom története (1965, r: Keleti Márton) című vígjátékról, már csak azért is, mert Hegyi Barnabás snittjein olyan színészeket látni, mint Ruttkai Éva, Básti Lajos, Kiss Manyi, Mensáros László, Várkonyi Zoltán, Tomanek Nándor, Pártos Erzsi, Rajz János és Sulyok Mária. A nagy operatőrt egyébként nem hatották meg túlságosan a sztárok, tréfásan „mozgó kellékeknek” és „fényvisszaverő felületeknek” is nevezte őket.

Utolsó filmje a Fügefalevél (1966, r: Máriássy Félix) című szatíra volt, aminek forgatása közben-végén hunyt el. 1966 januárjában agyvérzést kapott, és már nem örülhetett a két hét múlva megszületett lányának. Valamilyen szakmai-művészi staféta-átadás történhetett ekkor, hiszen a lánya, Hegyi Barbara sikeres és népszerű színésznő.

Deák Sárosi László

• Publikálva: 2014.03.07. 13:18 • Címke: film, évforduló