A Filmkultúra 1967/3. számában megjelent interjúval búcsúzunk Vera Chytilovától, aki utoljára 2006-ban volt az Örökmozgó vendége. Az 1967-es interjút Bíró Yvette készítette.

Elfogult, szigorú, kérlelhetetlen művész. A cseh új film egyetlen női rendezője semmiféle par excellence női erénnyel nem kérkedhet. Éppen ellenkezőleg: morális elkötelezettsége, következetessége szokatlanul kemény, határozott stílust érlelt első kisfilmjeitől kezdve. 1929-ben született, volt manöken, laboráns, script-girl, vágó és asszisztens, mielőtt 57-ben a főiskolára került. Vizsgafilmjét, a Mennyezetet (1961), személyes élményeinek mínden részrehajlásával egy manökenről készítette. Nagy témáját: az üres élet vonzásának és kiábrándító sivárságának titkait itt kísérti meg először. 1962-ben Egy zsák bolha címen forgat filmet, egy textilgyár rnunkásszállásán élő leánycsoport életéről. Eszközei a cinéma-vérité nagy befolyásáról tanúskodnak: a tárgyilagos elemzést, a pontos hitelességgel megragadott környezetrajzot morális pátosz hevíti. Első nagyjátékfilmje, az Éva és Vera (1963) még világosabban utal vonzódásának, művészi alkatának kettősségére: a szociológiai megközelítés az apriori mondanivaló szenvedélyes igazolásával jár nála együtt, vállalt szubjektivitással. Filmjében két vonal, két sors fut egymás mellett, a tornászbajnoknőről készült dokumentációs felvételek és egy munka és cél nélkül tengődő csinos fiatalasszony hétköznapjairój szóló történet. A gondolat a két párhuzamos viszonyából, az egymás mellé állított életformák vitázó feszültségéből bomlik ki. Kevésbé sikerült a Hrabal novellák nyomán készült, Gyöngyök a mélyben (1964-65) Chytilová által rendezett epizódja, az Automatavilág, de már érdekesen jelzi. hogya cinéma-vérité hatásai egyre messzibb tűnnek: az objektivitást a szokatlan, a bizarr kezdi felváltani. A legnagyobb érdeklődést s egyben a legtöbb vitát legutóbbi filmje, a Százszorszépek váltotta ki. A játék és hazugság ártalmasságáról szól ez a furcsán szertelen, indulatos film. S nyelvének minden zsúfoltsága, a motívumok olykori túlhalmozása sem fedheti, hogy a játék mögött most is már-már prédikátori megszállottság feszül: ,A művészetben büntetni kellene a hazugságot és a felelőtlenséget – vallja. – Minden szót alá kell írnunk. Csak így érhetjük el, hogy munkánk megőrizze becsületét.”

Ez az interjú elolvasható a MaNDA adatbázisában, ahol már olvasható a nyomtatott Filmkultúra összes száma

Interjú a Százszorszépekről

Vera Chytilovát a magyar néző hűvösen elemző, tárgyilagos filmjéből, az Éva és Verából ismerte meg. Dokumentarista módszere, tiszta logikája olyan alkotóra vallott, aki a cinéma-vérité iskoláján nevelkedett. Újabb filmje, a Százszorszépek messzi került az első film hangvételétől: szertelen, játékos, már-már bizarrul ironikus.

Prágai találkozásunkkor erről próbáltam faggatni: mi vezette ehhez a fordulathoz, mivel magyarázható a hirtelen váltás?
A két film közötti távolság, azt hiszem, nem is olyan nagy, mint ahogy első percben tűnik. Az Éva és Verára is azt mondották a kritikusok, joggal, hogy „tételfilm” – nem leírás, nem egyszerű dokumentum, hanem vitairat, amelyben a két életforma szembeállítása, megmérése volt a célom. A Százszorszépek tulajdonképpen ugyanezt az utat járja. Nem lélektani vagy realisztikus rajzról van szó, a szavak hagyoményes értelmében. A két fiatal lány szándékosan kiélezett történetén keresztül az élet bizonyos felfogásmódját, bizonyos életformát akartam bemutatni.

Egy életforma kritikáját... a céltalanság és ábrándtalanság természetrajzát.
Nem egészen. Egyáltalán nem volt szándékomban bírálni ezt a két fiatal lányt, akik éppoly szertelenek, mint amilyen kisszerűek, inkább arról van szó, hogy bemutassunk, persze a túlzás eszközeivel, egy életmódot, amelynek elemeit több vagy kevesebb mértékben mindannyiunk életében megtalálhatjuk... Mintegy megmérjük annak az embernek a reménytelenséget, aki még csak kísérletet sem tett arra, hogy megtalálja élete értelmét.

Elbűvölő, bájos hősnőket választott, mégis a néző furcsa idegenkedést érez. Mintha kis állatkák volnának – olyan gátlástalanok, mohók és ugyanakkor arc nélküliek.
Igen, ezeknek a lányoknak, minden bájuk és fiatalságuk ellenére, egy alapvető vonásuk hiányzik: nincs egyéniségük, nincsenek álmaik, céljaik, nem képesek arra, hogy elfoglalják és kialakítsák a saját világukat, s egyszersmind a mások életét és világát. Elősdiek módjára élnek. Nem csupán a mások rovására, hanem – és ez a döntő – a saját rovásukra is. Nincs múltjuk, soha semmit sem próbáltak ki, csak a játékért élnek. De miután még ennek sincsenek pontos tudatában, végül is a játék uralkodik rajtuk: az diktálja nekik a maga szabályait és nem fordítva.

A film a játék rombolásáról szól – hogyan lehetséges, hogy mégis annyi vidámság, könnyedség, friss száguldás kíséri a hősök útját?
Mert a játéknak is megvan a maga varázsa. Sőt, a pusztításnak is boszorkányos, veszedelmes varázsa van – ezt próbáltam a harsogó színekkel érzékeltetni. Éppen ennek az íze, fűszere ragadja el a lányokat, sodorja magával, azt a látszatot keltve, hogy igazi életről, igazi mozgásról van szó. Pedig ez a hazugság valósága, mellyel az ürességet, az unalmat próbálják elleplezni, maguk elől is eltakarni.

Elképesztő vitalitás feszül ezekben a lányokban: soha ennyit torkoskodni, enni, falni talán még nem láttunk, mint ez a két Mária, állandóan jönnek-mennek, újabb csínyeken törik a fejüket, pusztító unalmuk különleges aktivitásra ösztönzi őket.
Éppen e semmitől való irtózás hajtja szüntelenül tovább őket – a sok ismétlessel ezt akartam érzékeltetni. Nem sok a variáció a tetteikben: megtréfálják az öregurakat, jókat esznek, potyán, majd unatkoznak, unatkoznak, unatkoznak. És kezdődik az egész elölről.

Hogy lehet, hogy a szerelemnek, a szexualitásnak olyan csekély szerepe van az életünkben?
Mert úgy éreztem, minden a játéknak van alárendelve. A szerelem is, a fiúk is. Egyetlen dolog „halálosan” fontos számukra: a kettejük összetartozása, mert egymás nélkül nem lehetnek meg: nincs tükör, melyben a játékot, a játék hatását megnézhetnék. Miután munkában, tettekben, érzelmekben nem valósulnak meg, minden pillanatban szükségük van valamiféle önigazolásra. Ezt szolgálja a játék, az a „mintha”, aminek segítségével látszólag ők is olyanok lehetnek, mint a többiek. És ennek kézzelfogható bizonyítéka a másik, aki lám ugyanazt teszi, mint ő, ugyanúgy nevet, táncol, bámészkodik, szenved és unja a világot...

Végül is a játék észvesztő dúlásba fordul, mindent szétrontanak maguk körül, olyan élvezettel, amit addig sosem éreztek.
Ezt neveztem a pusztítás részegségének, mámorának, amikor már nincs közben megállás, hiába érzik, hogy túlmentek minden megengedett mértéken. És ezért jutnak el ahhoz, hogy valamiféle megbánást is érezzenek, de ez nem szabad, hogy a nézőt félrevezesse: meg akarnak javulni, de gyerekes vágy ez csupán.Megpróbálják összeszedni a széttört edénycserepeket, a szétdúlt húsos és gyümölcsös tálakat, a csodálatos lakomára terített, összezilált asztalokat, de igazán „jóvátenni” persze a dolgokat sosem lehet. A „helyreállítás” , amikor a lányok lázasan rendet csinálnak, talán még rosszabb, károsabb, mint maga a pusztítás volt.

A „tanulságot" a film szóban is megfogalmazta: „intés azoknak, akiket csak az zavar, hogy a salátástálat szétrontották" – mire utal ez a moralitás?
Arra, hogy az ember önigazolási igénye veszedelmeket rejt magában, ha igazi célok nélkül tartja fogva; és ha a munka, az értelmes cselekvés nem boldogítja, eljut a pózhoz, a hazug látszatokhoz, amelyek végzetesek lehetnek, mert pusztítanak. Mint ahogy ezek a hősök is pusztítanak – mindent, ami útjukba kerül. De mindenekelőtt magukat, a saját életüket, énjüket.

Miért választott ilyen humoros, groteszk formát ehhez a súlyos moralizáló témához? 
Mert a pszichológiai elemzés itt semmit sem mondott volna. Csak a kiélezés, a bizarr és groteszk halmozása vezethet ahhoz, hogy kritikai reagálást váltsunk ki a nézőből. A jelentés, a mondanivaló tételszerű világosságához, egyszóval a filozófia felé akartuk vezetni a filmet. Ha úgy tetszik, a Százszorszépek groteszk filozófiai dokumentum.

B. Y.