Hitler Dietrich von Choltitz generálist (Niels Arestrup) azzal a paranccsal nevezte ki „Nagy-Párizs” kormányzójává, hogy a francia főváros nem juthat a Német Birodalom ellenségeinek kezére. A várost az utolsó emberig védeni kell, vereség esetén a földig kell rombolni. A tábornok mindössze két hete töltötte be tisztét, amikor alá kellett aknáznia ezer év kultúrájának emlékműveit: az Eiffel-tornyot, a Louvre-t és a Notre-Dame-ot, a szövetségesek ugyanis körbevették a várost.

A művelt, franciául kitűnően beszélő német főtiszt tisztában van azzal, hogy ha a Führer által megparancsolt utcai harcokra kerülne sor, nemcsak a kulturális értékek vesznének oda, nemcsak a világhírű, gyönyörű városból, évszázadok örökségének összegzőjéből válna por és hamu, de több ezer civil is elpusztulna. Ekkor lép szó szerint a képbe Raoul Nordling (André Dussollier) párizsi svéd konzul, aki a főhadiszállásul szolgáló Meurisse Hotel minden zegzugát ismeri, s egy titkos alagúton keresztül váratlanul fölbukkan a tábornok lakosztályában. A film Cyril Gély, a regényíróként is ismert színpadi szerző harmadik darabjából készült. A színdarab kettejük párviadalára épül, az előadást a fordulatos dramaturgia, jó párbeszédek, poénok mellett a színészi játék vitte sikerrre, több mint kétszázszor játszották. Mindez azonban édeskevés lehetett volna a sikerhez a „nagy vásznon”.

Volker Schlöndorff nem változtatott a színpadi szereposztáson, csupán arra kérte a két színészóriást, enyhítsenek a darabban beszélt francia akcentusukon. Kedves, anekdotikus eleme a szereposztásnak, hogy a von Choltitzot játszó Arestrupnak ugyan dán az édesapja, de született franciaként németül és német akcentusú franciául játszott, Dussollier pedig árnyalatnyi idegenséggel fűszerezte francia beszédét. Ha azt gondoljuk, nem lehet feszültség egy olyan drámai helyzetben, amelynek végkimenetele mindenki számára ismert, bizony tévedünk: tudjuk, hogy Párizs nagyon kevés második világháborús veszteséget szenvedett, ennek ellenére mindvégig feszülten figyeljük a két férfi harcát.

Pillanatkép a filmből

A kezdetben hajlíthatatlannak tűnő von Choltitz tábornok abban a mértékben enged merevségéből, amilyen mértékben kettejük párbeszéde egyre magánemberibb lesz. A német tiszt lassan ráébred, hogy közvetlen beosztottjaival ellentétben a svéd diplomatára hallgathat. Nordling okos, furfangos, álláspontját megnyerően, empatikusan és diplomatától szokatlanul egyenesen képviseli. A német karrier-katona fokozatosan bízni kezd a svéd nagykövetben. Amikor a svéd megmenti az életét, azt is elmondja neki: a családja Hitler pribékjei fogságában van, az ő parancsteljesítésétől függ az életük.

Niels Arestrup

A Gély-darab és a film történetét René Clément Párizs ég? (Paris brûle-t-il?, 1966) című szuperprodukciójából is ismerhetjük. Az 1966-os film sztárparádéjának érzékeltetésére csak néhány kiragadott név: Alain Delon, Jean-Paul Belmondo mellett még a vidéki söntés fél percre feltűnő csaposnőjét is Simone Signoret alakítja, mellékszerepben ragyogó a Psychoval világhírűvé lett Anthony Perkins, de tiszta tekintetű amerikai felszabadító hősként láthatjuk Kirk Douglast, aljas árulóként pedig Jean-Louis Trintignant-t is. Schlöndorff filmjére viszont jellemzőbb az elegancia: a józan belátás és beláttatás művészete. Orson Welles nagy színész volt, ám az ő Nordlingja egy jó szándékú, a határait ismerő szorongó embert mutat, aki vészhelyzetben homlokát törölgetve, kínlódva próbálja meg a lehetetlent.

Niels Arestrup és André Dussolier

André Dussollier-nek ezzel szemben a kisujjában van a lágy, finom határozottság, a szavak és a gesztusok megválasztásának művészete. Az ő társaságában a kezdetben robusztusnak mutatkozó Arestrup meglágyul, lénye legjavát nyújtja. A film lovagias elegancia-tiszteletének egyik legsokatmondóbb jelenete az, amikor a svéd konzul már elérte a célját: Párizs megmenekült, von Choltitz feltétel nélkül megadta magát, kikísérik a szállodából, s egy párizsi bámészkodó követ akar dobni a legyőzött tábornokra. Nordling leállítja: „Ön téved, nem jó célpontot választott” – mondja neki. Úgy védi meg a népharagtól a vesztes felet, hogy nem oktatja ki a kőhajítót.