Az éneklő bolond tényleg énekelt

Ma 85 éve vetítettek először hangosfilmet Budapesten.

A filmtörténet során sok olyan esemény, változás történt, ami hatással volt az adott kulturális és társadalmi érára, legyen az technikai vagy tartalmi újdonság. Maga a mozgókép megjelenése is alapvető jelentőségű volt a vizuális kultúra területén, hát még amikor ehhez hang is párosult… El tudnánk ma képzelni a mozit beszédhang, zene és minden egyéb hangeffekt nélkül? Gyanítom, nem.

Igaz, ennek valamelyest ellentmond az a szakmai elismerés és díjeső, amit a 2011-ben bemutatott The Artist – A némafilmes című, játékidejének nagy részében némafilmként működő film tudhat magáénak. De mi is volt sikerének a titka? A színészek alakítása? A film képi világa? Vagy a fontos filmtörténeti korszakváltás emberközeli elbeszélésbe ágyazott bemutatása? Sok édes után jólesik a sós, ennyi csupán?

Bizonyára meg volt a maga hangulata a századforduló körüli évtizedekben a némafilmeknek, a vetítésre szolgáló helyiségben, élőzenei kísérettel filmet nézni – a jelenből visszatekintve – minden bizonnyal páratlan élmény lehetett. Az akkori filmszínészeknek is egészen mások voltak az művészi eszközeik, a testbeszéd, a néha már túlzó mimika, a smink, a kosztümök, amelyek nagyobb szerepet kaptak a filmkészítés e korszakában, mint korábban a színházban, vagy a későbbi filmforgatások alatt.

Az első hangosfilmet 1927-ben mutatta be a Warner Brothers filmstúdió New Yorkban, bár már az 1800-as évek végén is próbálkoztak a hang és a kép egyszerre történő közvetítésével. Azonban az 1927-es Jazzénekes című film a várakozásokkal ellentétben nem hozott akkora sikert, mint remélték. A filmes szakma idegenkedett az újdonságtól, nem csoda, hiszen a színészek eddig nem használták a hangjukat, a rendezőknek erre nem kellett figyelniük, az új technikára történő átállásban csak a kényelmetlen változást és a kiadásokat látták, mi több, így voltak ezzel a filmszínházak üzemeltetői is.

1929. szeptember 20. meghatározó dátum hazánk filmtörténetében. Ezen a napon nagy volt a sürgés-forgás a régi Fórum mozi (ma a Puskin) környékén. A Jazzénekesben főszerepet játszó – nem mellesleg valóban jazzénekes – Al Jolson szerepelt a Warner második hangosfilmjében, Az éneklő bolondban is. Ezt a filmet hozták el a magyar közönségnek. A mozi előtt a Kossuth Lajos utcát lezárták, érkezni a Ferenciek tere felől lehetett. Rendőrök mindenütt. Illusztris vendégek gyülekeztek az alkalomnak megfelelő öltözékben este hat óra előtt. Pontban hat órakor az ajtókat bezárták, a vetítés megkezdődött.

Karinthy Frigyes, Az Est tudósítója a következőképpen írta le élményeit: „A zene véget ér és egyszerre beszélni kezdenek. Tökéletesen és nagyszerűen, hogy libabőrös lesz mindenki háta. – Hiszen ez egy szerelmi dal! – Igen, egyszer én is lehetek szerelmes! Persze mindez angolul. Egyszerre csak a film alsó részén megjelenik diszkréten, cseppet sem zavaróan a magyar felirat, az, amit angolul mondanak. A megoldás nagyon jó.” Azonban a film megítélése a közönség körében vegyes volt. De az Al Jolson által a filmben énekelt Sonny Boy nagy sikert aratott, több mint egymillió példányban fogyott, köszönhetően a hangosfilm technikájának.

1930-ban korszerűsítik a budapesti premiermozikat, azonban a némafilmszínházak és a kisebb mozik nehéz sorsra jutnak, többük be is zár. 1931-re vidéken is elterjed a hangosfilm, és mivel a technológia egyre könnyebben és olcsóbban elérhető, a kisebb filmszínházaknak ismét megéri működni. A magyar filmgyártást is megreformálta a hangosfilm, 1931-ben Székely István elkészíti az első igazán sikeres magyar hangosfilmet, a Hyppolit, a lakájt, ettől fogva nem volt megállás.

A hangosfilm tehát utat tört magának, még ha ez az út rögös is volt az elején. A közönség is megbarátkozott az újdonsággal. Nekünk, így 85 évvel később már egyértelmű a hang a filmmel szinkronban, sőt, manapság csupán ennyi talán már kevés is.

Kondákor Ferenc

• Publikálva: 2014.09.20. 08:24 • Címke: évforduló, filmtörténet