Az igazi Trebitsch

Amikor Trebitsch Gyula filmproducer 2005-ben, 91 éves korában köztiszteletben álló hamburgi polgárként meghalt, barátja, Helmut Schmidt ezekkel a szavakkal búcsúztatta: „A tragikus családi háttér nála vállalkozó szellemmel, kockázatvállalással és kiapadhatatlan energiával párosult. Kreatív üzletember, aki nélkül Hamburg fehér folt maradt volna a mozi világtérképén.” Magyarországon kevéssé ismert története a háború utáni nagy újrakezdés-történetek egyike.

1914. november 3-án Budapesten született zsidó családba, apja a hitközség egyik tisztviselője volt. A papa az első világháború alatt önként jelentkezett a hadseregbe, ahonnan számos sebesüléssel és kitüntetéssel szerelt le. Negyedszázaddal később éppen azon a helyen kellett viselnie a sárga csillagot, ahová egykor a háborús kitüntetéseket tűzték. Az ifjú Trebitsch mozi iránti lelkesedése korán megmutatkozott, és a család nem ellenezte terveit. „Bármi lehetsz, csak hivatalnok ne” – mondogatta az apja. Ő azonban nem rendező vagy színész akart lenni – a háttérből kívánta mozgatni a szálakat.

1932-ben, rögtön érettségi után a német filmgyár, az UFA budapesti telephelyén önkéntesnek jelentkezett. Csinos uniformisban vezette a nézőket a helyükre a csillogó Uránia filmszínházban, amelyet akkoriban az UFA üzemeltetett. Mondhatni, igazán testközelből ismerhette meg a közönség ízlését és igényeit. 1936-ban, 22 évesen alapította első filmvállalatát, az Objectiv Filmet. Az első produkciója, a Rádbízom a feleségem Vaszary János rendezésében, Páger Antal és Erdélyi Mici főszereplésével, bankhitelből készült. Ez az alkotás csak töredékben maradt fenn, kópiája megtalálható a filmarchívumban.

Rádbízom a feleségem (részlet)

A zsidótörvények miatt 1939-től nem vihette tovább a céget, Ráthonyi Ákos vette át tőle a vezetést névlegesen. 1942-ben munkaszolgálatosként megjárta a keleti frontot, aknát szedett és árkot ásott, majd a bori rézbányában dolgoztatták, később erőltetett menetben hajtották Németország felé. Ő túlélte, nem úgy, mint Radnóti, akivel találkozott is. Több tábort megjárt, végül 1945-ben Wöbbelinben az amerikaiak szabadították fel, csontig soványodva. Két bátyja nem élte túl a deportálást, szülei egy svéd házban menekültek meg Pesten, majd kivándoroltak Izraelbe. Ő azonban maradt, és nagyban hozzájárult a háború utáni német filmgyártás újraindításához.

„Az életet előrefele kell élni”

A berlini Babelsberg Stúdió a szovjet zónába került, itt hamarosan a keletnémet filmgyár, a DEFA kezdte meg a gyártást. A müncheni Bavaria még nem működött. Trebitsch ebben az átmeneti periódusban volt jó időben, jó helyen – ha ezt az ő előtörténetével mondani lehet. Ő, az örök optimista biztos így látta. 1945-ben a brit katonai igazgatástól két mozira kapott engedélyt az északnémet Itzehoe városkában. Itt ismerkedett össze a szintén holokauszt-túlélő Walter Koppellel. Hamburgban 1947-ben együtt alapították meg a háború utáni német filmgyártás alapkövét, a Real Filmet. Trebitsch elvette Koppel elvált feleségét, Erna Sander hamburgi jelmeztervezőt – ennek a szerelemnek nagy része volt abban, hogy az átéltek dacára Németországban, a tettesek földjén maradt. Erna személyében egy másik Németországgal találkozott, aki nem hajolt meg a Hitler-rezsim előtt. (Neki is ez volt a második házassága, első felesége Décsi Klári vágó Budapesten maradt.)

Személyes holokauszt történetéből soha nem kovácsolt tőkét, nem is igen beszélt róla. „Az életet előrefelé kell élni” – tartotta. Egyébként is, a filmesek bárhol a világon otthonra lelnek, a magyarok mindenképpen. Ebben számos elődre tekinthetett példaképül – a zsidó származású magyar filmesek különösen sikeresek voltak emigrációban. Peter Lorre (Löwenstein László) Németországban, majd Amerikában lett filmsztár. Michael Curtis (Kertész Mihály) magyarországi indulással lett a Casablanca Oscar-díjas rendezője. Közismert, hogy Hollywoodot magyarok alapították, a Paramount stúdiót Adolf Zukor (Cukor Adolf), a Foxot William Fox (Fried Vilmos). Sir Alexander Korda (Kellner Sándor) nevéhez filmklasszikusok tucatjai fűződnek, máig a brit filmipar megalapítójaként tisztelik. Trebitsch szívesen idézte a neki (is) tulajdonított bon mot-t: „Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell.”

Objectiv Film, Real Film – már a névválasztás is sokat mond Trebitsch produceri ízléséről, elveiről. Az álomgyár giccses alkotásai a háború után nem aktuálisak többé. Szórakoztató filmeket akart létrehozni, amelyek azonban a való életben gyökereznek, nem hallgatják el a mindennapi élet problémáit. A szétbombázott városban még nem volt közlekedés és jegyre adták az élelmiszert, de Trebitsch már forgatott – Trümmerfilmet természetesen (’romfilm’ – sajátos német műfaj a háború után), az újrakezdés és az összefogás jegyében. A Real Filmnél több mint száz filmet készített, köztük olyan sikereket, mint az Ördög tábornoka (1955) vagy A köpenicki kapitány (1956).

A köpenicki kapitány plakátja

Sosem vállalt felesleges rizikót, mindig az üzleti racionalitás vezényelte, nem a víziók. Biztos érzéke volt a színvonalhoz, és az egyszerre közönségvonzó és fontos témákhoz. Mindig a legjobb rendezőket nyerte meg a projektjeihez. A kor legnagyobb sztárjai, Curd Jürgens, Romy Schneider, Heinz Rühman, Zarah Leander, Lili Palmer vitték sikerre a produkcióit, sokan közülük személyes barátai is voltak, ő azonban mindig távol maradt a bulvártól és a reflektorfénytől. Lánya visszaemlékezése szerint természetére nézvést inkább egy visszafogott angol úr volt (szenvedélyes golfos), a családban a hamburgi mama képviselte a „magyarosch” temperamentumot.

Ismét jó időben lép az ötvenes évek végén, amikor a filmipar válságot él át, de feljövőben van a televízió. 1959-ben, immár barátja, az új médiumban kevésbé bízó Koppel nélkül alapította meg a Studio Hamburgot, a német (és európai) médiavilág máig meghatározó színhelyét. 1961-ben ő gyártotta az első német tévéfilmet, Arisztophanész Lysistratéjának feldolgozását, Romy Schneiderrel a főszerepben. A film botrányt kavart, a Bayerischer Rundfunk nem adta le.

A Studio Hamburg viszont felvirágzott, médiabirodalommá nőtte ki magát (ma innen is sugároz az RTL, a ZDF, a SAT1), technikai szolgáltatásokat nyújtott, filmeket gyártott és kereskedett velük, minden formátumban. Az elsőszámú német médiavállalkozás lett, amely sikerrel teremtett egyensúlyt a magántőke és a közmédia igényei között. Trebitsch 1971-ben megvált a részvényeitől, de 1980-ig benne maradt az igazgatóságban. Ezután szabad producerként dolgozott. A Lion Feuchtwanger regényéből készült Oppermann testvéreket milliók nézték szerte Európában, de más sorozatai is igen népszerűek voltak. És neki eszébe sem jutott visszavonulni: 1984-ben alakult meg a Trebitsch Produktion Holding GmbH, melynek 1990 végéig társtulajdonosa és ügyvezetője volt.

Megtestesült filmtörténet (Travemünde, 1985; forrás: Wikimedia Commons)

Mindvégig megőrizte jellegzetes kockás fejfedőit és magyar akcentusát. 2000-ben Német Filmdíjjal tüntették ki és élete végéig saját irodája volt a Filmstudio Hamburgban. A városban ma iskola viseli a nevét (mivel a médiaoktatásért is sokat tett). De a filmgyártásban is van, aki az örökébe lépjen: három gyermeke közül kettő, Katharina és Markus szintén producerek, így a Trebitsch név ma is feltűnik a főcímeken.

Löwensohn Enikő

A cikk a centenáriumra megjelent Michael Töteberg, Volker Reissmann: Gyula Trebitsch című könyvének felhasználásával készült, amely megtalálható a MaNDA könyvtárában.

• Publikálva: 2015.01.05. 16:32 • Címke: évforduló, történelem, holokauszt70, film