Barbárság a vallás nevében

Moziajánló: Timbuktu

Milyen lehet az élet a szélsőséges iszlamisták uralma alatt? Milyen lehet az élet zene, tánc, sőt labda nélkül? Ahol az iszlám szélsőségesek nem egyszeri terrorcselekményekkel, de a hétköznapi élet legapróbb részleteiben is jelen vannak? Ezúttal nem a Közel-Keleten, hanem Afrikában.

Timbuktu – nevének hangzása alapján mesebeli hely, a nomád tuaregek alapította város, oázis és kereskedelmi központ a nyugat-afrikai Maliban. A 16. században élte fénykorát, ekkor százezer lakosával nemcsak kereskedelmi, de tudományos és kulturális központként is jelentős volt, híres könyvtárral, iszlám egyetemmel, mecsettel. A 19. század végén francia gyarmat lett, 1960-ban alakult köztársasággá. A mára elszegényedett, aszály sújtotta városban 2012-ben helyi dzsihádista lázadók vették át a hatalmat és alapítottak senki által el nem ismert iszlám államot.

Kidane, a tuareg pásztor, feleségével, kislányukkal és egy nevelt pásztorfiúval a városon kívül laknak, a homokdűnék között, a sivatagban. De ide is elér a várost uraló szélsőségesek keze: az asszonyt fel-felkeresi az egyik parancsnok, de csak akkor, amikor a férje távol van. Szomszédaik, barátaik már mind elköltöztek, ez a házaspár is fél, de a családfő nem akar elmenni: „nem lehet örökké menekülni” – mondja. Nyolc tehenük és néhány kecskéjük van, de szőnyegekkel kibélelt sátruk felett csillagok milliárdja ragyog, este együtt énekelnek. Elégedettek és boldogok, de ezt a harmóniát veszély fenyegeti. Egy napon a pásztorfiú kedvenc tehene, GPS tönkreteszi az egyik helyi halász hálóját, mire az megöli az állatot, ami katasztrofális események sorát indítja be.

Abderrahmane Sissako, a mauritániai rendező Maliban nőtt fel. A film ötletét tulajdonképpen egy megkövezés híre indította el benne, amikor egy harmincas, kétgyerekes házaspárt végeztek ki ilyen barbár módon, csak mert nem voltak összeházasodva. (A filmben, mintegy mellékesen, ez a szál is megjelenik). A rendező nyilatkozata szerint fontos, hogy ezt megmutassa a világnak, hogy egy gyereknek se kelljen még egyszer végignéznie, hogy a szülei azért halnak meg, mert szeretik egymást. Ebből a felkavaró, és fontos filmből a néző megtapasztalhatja, hogy milyen a mindennapi élet az iszlám szélsőségesek által uralt világban.

A katonák lakosságra kényszerített törvényeiket hangosbemondón hirdetik ki, több nyelven. Jelképes és szó szerinti értelemben sem értik egymást, egy sajátos keveréknyelvet használnak a helyi törzsi nyelvekből és angol, francia szavakból. Tilos a zene, a tánc, a dohányzás, a labdázás. Zenélésért korbács jár – tragédia egy olyan országban, melynek csodálatos zenéje világhírű (Salif Keita, Ali Farka Touré, Rokia Traoré, Amadou & Mariam mind innen származnak). A nőknek zoknit és kesztyűt kell viselniük, ha kilépnek az utcára, természetesen talpig lefátyolozva. Az igazságszolgáltatást az egyházi bíróság, a saria megfellebbezhetetlen ítélete jelenti.



Ez a film azonban nem az akciófilmek kíméletlen, szótlan terroristáiként láttatja a szélsőségeseket, hanem ellentmondásaikat, képmutatásukat ragadja meg: vezérük titokban cigarettázik és más felesége után vágyik, az edzőcipős, Kalasnyikovos harcosok Messiért és Zidane-ért rajonganak. Állandóan az iszlámra hivatkoznak, de cipővel és fegyverrel nyomulnak be a mecsetbe, vallásuk alapvető előírásait sem betartva. Törvényeiket ismételgetik, de zavar támad, amikor istent dicsőítő vallásos dal szűrődik ki az egymáshoz tapadt sivatagi házakból. És egyáltalán, honnan jönnek a hangok? Mi a teendő akkor, ha egy rap-énekes a kamera előtt önkritikát gyakorol, de nem elég őszintén?

A film elején a harcosok szórakozásból egy antilopot űznek a sivatagban, majd ősi, törzsi faszobrokra lövöldöznek puszta kedvtelésből. Fel sem merül bennük, hogy a saját múltjukat, kultúrájukat teszik tönkre. Meghökkentő jelenet, amikor a gyerekek focilabda nélkül fociznak – a korombeli filmbarátok utoljára a Nagyításban láthattak ilyet, de ami ott artisztikus szimbolika volt, itt a megvalósult szürreália. Ahol halálosan komolyan kell venni azt a parancsot, hogy halat árulni csak kesztyűben, hajat mosni pedig fejfedőben szabad.



Sissako megmutatja a lakosság ellenállási kísérleteit is: egy árus a piacon megtagadja, hogy kesztyűt viseljen, egy anya próbálja lányát megvédeni a kényszerházasságtól – pillanatfelvételek, felvillanó sorsok ezek, a történések kimenetele (a középpontban álló családi szálat kivéve) nem derül ki. A precízen megkomponált képek (sohasem látjuk a festői várost egyben, csak részleteket) szentimentalitás és egzotikum nélkül ábrázolnak. Szereplőinek metakommunikációját, reakcióit nehezen olvassuk le a látszólag egykedvű arcokról. De a záróképen a kislány arckifejezését mindenki érteni fogja.

Nagy szerencse, hogy ezt a filmet Oscar-díjra jelölték. Már maga a jelölés is sokat tesz azért, hogy a világ megtudja, milyen az élet az iszlamisták uralma alatt. Timbuktut 2013-ban európai intervencióval felszabadították, de a nemzetközi dzsihádisták egyik központja továbbra is Maliban szerveződik.

Ajánljuk:
• az artmozi kedvelőinek
• akik megértőek a vallási fanatizmussal szemben (mert soha nem késő)

Nem ajánljuk:
• aki Afrikát illetően megmaradna a színes prospektusok világánál

Timbuktu
francia-mauritániai filmdráma, 97 perc, 2014
rendező: Abderrahmane Sissako, forgatókönyvíró: Abderrahmane Sissako, Kessen Tall, operatőr: Sofian El Fani, szereplők: Abel Jafri (Abdelkerim), Kettly Nöel (Zabou), Ibrahim Ahmed (Kidane), Toulou Kiki (Satima), Layla Walet Mohamed (Toya), Mehdi A.G. Mohamed (Issan), Hichem Yacoubi (dzsihádista)

Bemutató: 2015. február 12.
Forgalmazó: Vertigo Média

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.02.15. 16:10 • Címke: moziajánló