Egy filmlaboráns emlékezete

Mihalik István

Egy filmlaboráns emléke, ha 19 éves dédunokája nem gondozza nagy szeretettel, talán örökre elvész. Mihalik István életműve, amely a fekete-fehér némafilmektől a sztereófilmekig tartott, már olvasható a Hangosfilmen, számos fotóval, amit a család szerencsésen megőrzött. Ami kimaradt a szócikkből, most a dédunoka, Dósa István tollából olvashatjuk.

Szerencsésnek mondhatom magam, mivel családom legtöbb tagjának hosszú életet szánt a sors, így kisgyerekkoromtól kezdve körbevesz az idősebb generáció. Nagyszülők és dédszülők, akik mesélnek a múltról és átadják bölcsességeiket, élettapasztalataikat. Ennek következtében rengeteg régi filmet láttam, azt hiszem, a Makrancos hölgy volt az első, Karádyval a címszerepben, aztán a Kölcsönkért kastély, A hölgy egy kissé bogaras és így folytathatnám tovább a több száz filmből álló listát. Ha a múltról kezdtünk el beszélgetni a nagyszülőkkel, rendszerint előkerültek a régi fényképek is, melyekből hamar kiderült, hogy valami családi vonatkozás is van a filmekkel kapcsolatban, mert a dédnagypapám több mint 50 évig dolgozott a filmszakmában, mint laboráns. Mihalik Istvánnak hívták.

Budapesten született, 1899. július 2-án, az akkori Kerepesi útnak azon a részén, ami ma a Keleti pályaudvar környékére esik. Apja, Mihalik Dezső, érettségivel rendelkező banktisztviselő, ami akkor nagy szónak számított. Anyja, Adler Mária, egy 16 éves színinövendék, aki 1907-ben, mindössze 25 évesen tüdőgyulladásban meghalt. A megözvegyült férj nyolcéves dédapámat Aradra, bentlakásos iskolába küldte, ő maga pedig a közelgő világháborúban katonaként harcolt. Természetesen István is volt katona, Bécsben, ahol jobb híján macskapörkölt került az asztalra, persze nyúlpörköltként hirdetve.

Portréja a húszas-harmincas évek fordulóján

A Papa (nagymamám mindig így emlegeti, mivel ő így hívta, én is így fogom), a négy gimnáziumi osztály elvégzése után, 1917-ben került a filmszakmába, a Korda Sándor vezette Corvin filmgyár laborjába, mint gyakornok. Innen a Star filmgyárba ment, majd egy rövid ideig Bécsben is dolgozott, onnan ismét vissza a Starhoz. Akkoriban a filmgyári dolgozók (tisztelet a kivételnek) szenvedélyes dohányosok voltak, így ő sem maradhatott ki a sorból. Magának tekerte a cigarettát, még éjjel is rágyújtott, egy szál mindig oda volt készítve az ágy mellé, az éjjeliszekrényre. Ha rosszabb idők jártak, és nem lehetett rendes dohányt kapni, akkor megvette az előre gyártott szálakat is, amiről az erősebb hatás kedvéért levágta a füstszűrőt. Nem sokkal halála előtt hagyta csak abba a dohányzást. Volt még egy szenvedélye: a kávézás. Még a háború alatt is megszerezte a magának elegendő mennyiséget.

Első házasságát 1924-ben Sloczár Vilmával kötötte, egy éve rá megszületett fia, Ottó. Ez a házasság azonban nem tartott sokáig, nyolc év után elváltak.

A szakmában egyre jobb pozíciókba került, 1927-től az Atlasz laboratórium vezetője, majd 1932-től a Magyar Filmiroda első laboránsa, vagyis az összes laboratóriumi munkák (játékfilmek, híradó, oktató és kultúrfilmek) irányítója. „Szakképzettsége révén elismert filmtechnikus” írja róla az 1940-es évek elejéről származó filmlexikon. A hangosfilmgyártás beindulásakor Kovács Gusztáv labortulajdonos tanítványa.

Második házasságát, ami már egy életre szólt, 1935. július 27-én kötötte Stremnitzer Ilonával, a dédnagymamámmal, akit már egész fiatal korától ismert, ugyanis egy házban laktak a Munkácsy Mihály utcában. Ilus szegény árva lány volt, és ő pucolta a Papa cipőjét még leánykorában. Később a barátok poénkodtak is velük, „hogy a Pista csak azért vette el az Ilust, hogy ne kelljen a cipőpucolásért fizetni”. Az esküvő után a Filmiroda közelében lévő Sárkány utca 14-ben vettek ki lakást, és itt éltek halálukig. 1936. július 5-én született meg kislányuk, Mihalik Ilona, a nagymamám, aki mindig így mesélt a gyerekkoráról: „a Mama nevelt, a Papa kényeztetett. Mindig volt csokoládé és cukorka a zsebében, szép ruhákat vett nekem és még zsebpénzt is kaptam. Születés és névnapokról sohasem feledkezett el.”

Az MFI laborvezetőjeként a negyvenes évek elején egy Debrie gyártmányú kopírgép mellett

A második világháború kitörése után újra katona lett, de hamar leszerelték, mert a filmgyárban nagyobb szükség volt rá, így dolgozhatott tovább. Felesége és kislánya sokszor mentek be hozzá a Filmirodába és az egyik házi vetítőben nézhették a legújabb filmeket. Néha forgatásra is bejártak, a Beszélő köntös az MFI udvarán zajló „külső” forgatását például a Filmiroda ablakából nézték végig.

Ahogy a háborús helyzet egyre fokozódott, a civil lakosság is kezdte érezni ennek a súlyát. Igyekeztek berendezkedni a háborús életmódnak megfelelően, tartalékokat beszerezni szinte mindenből. Hétvégenként azonban még így is jártak kirándulni a budai hegyekbe. Egy ilyen alkalommal, egy eltévedt lövés eltalálta a Papa vádliját. „A golyó süvítését hallottuk, majd a Papa a lábához kapott. Én sikítani akartam, de a Mama befogta a számat. Addigra odajöttek a katonák, kötszert hoztak, amit a földön húztak maguk után. Bevitték a Papát a Szent János kórházba, ahol egy pár napig bent tartották, de a golyót nem vették ki a lábából.” – emlékszik vissza nagymamám.

Ekkor már egyre többször volt Pest fölött légitámadás, ezért 1944 nyarát a dédnagymamám és a nagymamám Monor mellett, Vasadon töltötte, míg a Papa dolgozott tovább. Ő időnként a Sziklakápolnában töltötte az éjszakát, ha a környéken bombázás volt. 1944 karácsonyán megkezdődött Budapest ostroma, a családnak kötelezően le kellett költöznie a pincébe, ahol a közel két hónapos ostrom alatt sok borzalmas dolgot éltek át. Papát rendszerint katonaszökevénynek tartották, hiszen férfi volt és még „csak” 45 éves.

„Mi a saját szenespincénkben aludtunk, ami akkor már üres volt. Egy éjjel arra ébredtem, hogy egy orosz katona fegyvert fog a Papára. Katonaszökevénynek gondolta. Egy házbeli néni, aki valamelyest tudott oroszul, értette meg velük, hogy nem az. Másszor egy román katona jött, aki az összes férfit, köztük a Papát is felhajtotta az udvarra. Mi csak a lövöldözést hallottunk. Csak amikor mindenki visszatért, akkor derült ki, hogy az összes golyó a levegőbe ment. Természetesen a mi házunkat sem kerülte el az olyan részeg orosz katona, aki csak nőket keresett. A Mamát és engem (meg az összes házbeli nőt) a férfiak bezárták a pince eldugott, szűk részeibe, hogy a katona ne találjon meg minket. Amikor a hasztalan keresgélés után a részegen elaludt, a Papáék a vészkijáraton húzták ki az utcára.” – meséli nagymamám.

A hívógép ablakánál a hetvenes évek elején

Amikor 1945 februárjában fel kellett jönni a pincéből, a férfiak nem mertek a lakásokból kimozdulni, nehogy elvigyék őket, így mindenről (élelemről, tűzifáról) a nőknek kellett gondoskodni. A Papa hólyagpapírt feszített az ablakkeretekbe, ugyanis a légnyomás betörte az ablaküvegeket is. Ez valamelyest felfogta a hideget, éppen annyira, hogy nem fagytak meg. Később Papa is kimerészkedett az utcára, hogy megnézze, mi van a Filmirodában. Mikor indult volna vissza, majdnem elfogták, de a Fradi pályán keresztül sikerült elmenekülnie. Már az Orczy úton járt, amikor viszont elkapták. Gödröket kellett ásnia a „Sztálinorgona” fantázianevű sorozatlövőknek. Ásás közben a többi munkással találtak krumplit, amit hazavihettek. A munka után szerencsére elengedték őket.

Nagyon nehezen állt helyre a rend. Nem volt élelmiszer. Egy alkalommal a Papa összeszedte a megmaradt ruhákat, egy ismerősével vidékre mentek élelmiszerre cserélni azokat. A vonat tetején utaztak. Még a jegygyűrűket is ennivalóra kellett cserélni. Munka sem volt. Először egy fényképészhez ment, aki a lebombázott fővárosról készíttetett vele képeket külföldi lapok számára. Ezt követően a Népszínház utcába szőni kényszerült valami üzemben. 1946-ban kezdett újra dolgozni a Wusinszky, majd a Seidl-Veres laboratóriumban. Az itt eltöltött rövid idő után, a Hunnia Filmgyár, Szivárvány laborjának lett a vezetője. Sokszor éjjel érkezett a távirat, hogy azonnal menjen be dolgozni, az aznap leforgatott anyagot előhívni. Így volt ez a Budapesti tavasz című film esetében is, aminek labormunkáit is ő vezette.

Nagymamám többször statisztált a Hunniában készült filmekben. Például a Liliomfi, a Díszelőadás és a Gábor diák című produkciókban is. „Ebben az időben rengeteget jártunk színházba, ugyanis moziba nem lehetett a Papával menni, mert folyamatosan beszélt közben, ahogy megszokta a filmgyár házi vetítőiben munka közben” – mondja nagymamám.

Nyugdíjba vonulása után, a Margit-szigeti Sportfilm laboratóriumban dolgozott. Állapota fokozatosan romlott, tüdő és szív asztmában szenvedett. Amikor abbahagyta a munkát, még próbálták visszahívni, taxit küldtek volna érte minden nap, de már nem tudott fel-le járni a lépcsőn. 1975. április 24-én éppen meccset nézett tv-ben, amikor felállt a székből, hogy lepihenjen. Az ágyig már nem jutott el, összeesett és meghalt. 76 évet élt.

Kurutz Márton

• Publikálva: 2015.03.30. 12:45 • Címke: hangosfilm