120 éve született Tito

A délszláv utódállamok máig nem tudták történelmi helyére tenni XX. századi vezetőjüket.

A hetvenes évek első felében talán a Patyolatnál állhattam sorba, mikor elment az utcán egy mentő. A mögöttem álló anyuka odaszólt kisfiának: Hallod, azt mondja az autó, hogy "né-nó-né-nó"! Dehogy – válaszolt a gyerek, úgy mondja, hogy "tí-tó-tí-tó!". A mama ijedten gyorsan befogta fia száját, és másról kezdett beszélni. Pedig addigra már megenyhült a viszony a kommunista országok és a Tito által vezetett Jugoszlávia között, már nem tekintették "láncos kutyának" az örökös elnököt, mint korábban. A légkör azonban olyan volt ezekben az országokban, hogy jobb volt félni, mint megijedni. S ezen légkör kialakításában ugyanolyan felelőssége volt Titónak, mint a többi béketábori diktátornak. Komoly nimbusza volt annak idején a marsallnak nálunk is, hogy virágzó szocialista országot hozott létre, nem olyat, mint mi, többiek, de minden sármja ellenére ő is egy tömeggyilkos despota volt, akárcsak Sztálin vagy Kádár. Fokozatok, különbségek persze vannak. Tekintsük át a május 7-én pont 120 éve született politikus életútját, annál is inkább, mert az 1980-as halálakor készült, alább látható híradó – érthető módon – meglehetősen idilli, s így egyoldalú képet fest róla.

Joszip Broz 1892-ben született a horvátországi Kumrovecben, amely akkor a Monarchiához tartozott, s a szlovén határ mentén feküdt. Szülei is tükrözték ezt a kettősséget: apja horvát, anyja szlovén származású volt. A parasztcsalád tizenöt gyermekéből ő volt a hetedik, de testvérei közül csak kevesen érték meg a felnőtt kort. Elemi iskoláit otthon végezte, viszont nagyon sok időt töltött anyai nagyapjánál szlovén területen, ahol megtanult szlovénül. Lakatosnak tanult, s előbb inasként, majd munkásként bejárta fél Európát, dolgozott szlovén, cseh, osztrák és német területeken, így németül is folyékonyan beszélt. 18 évesen lépett be a szociáldemokrata pártba, 1913-ban pedig besorozták a seregbe. Főtörzsőrmesterré nevezték ki, nem sokkal a háború kitörése előtt pedig pont egy Budapesten tartott hadseregszintű vívóversenyen lett ezüstérmes, ami nem kis szó, ha a magyar kardozók korabeli olimpiai sikereire gondolunk. Az első világháború alatt válik szociáldemokratából szép lassan kommunistává. Az orosz fronton megsebesül, hadifogságba kerül, megtanul oroszul is, sőt belép az ottani kommunista pártba. Ha nem kellett volna menekülnie a rendőrség elől, még a Téli palota ostromán is részt vehetett volna, mivel 1917 nyarán még Péterváron tüntetett a bolsevikokkal. 1920-ban költözött vissza a frissen alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, de nem üres kézzel. Egyrészt új – orosz – feleséget, másrészt ideológiai töltetet hozott magával, s egyből belépett a Jugoszláv Kommunista Pártba.

Folytatódik a tipikus kommunista káder életútja: harcos fellépés a munkások érdekében, sztrájkok szervezése, többszöri letartóztatás, valamint moszkvai sugallatra tisztogatások végrehajtása a párton belül. Dolgozott Moszkvában a Kominternben, ahol személyesen is megismerkedhetett a későbbi szocialista tábor vezetőivel, 1937-től pedig átvette az otthoni párt irányítását. 1941-ben, mikor a németek megtámadták Jugoszláviát, Tito partizánhadsereget szervezett az ország védelmére. Ezzel azonban nem volt egyedül. A soknemzetiségű országban felállt egy szerb nacionalista csetnik sereg is, így Tito partizánjai egyszerre harcoltak az idegen támadók és a "belső ellenség" ellen. Kiváló katonai képességei és karizmája révén végül győzött mindkét fronton, sőt Sztálinnak is mondhatta, hogy a harcok nagy részét önerőből vívta meg, a Vörös Hadsereg csak a végső fázisban segített be.

Ekkoriban egyébként Tito (ezt a mozgalmi nevet a harmincas évek második felében vette fel, jelentése nincs a szónak) volt Sztálin legjobb tanítványa, semmi sem utalt a későbbi szakításra. Még vége sem volt a háborúnak, mikor már nekiállt a bosszúhadjáratnak – ebben a szintén szovjet mintára létrehozott titkosrendőrsége segítette –, s válogatott kegyetlenséggel végeztette ki vélt vagy valós ellenfeleit. Gondolhatnánk, hogy Európában karóba húzás a középkorban esett meg utoljára, de Tito partizánjai is éltek ezzel az eszközzel. A maradék német lakosságot gyakorlatilag teljesen kiirtották, olasz nők és gyerekek ezreit küldték halálba, s ami nekünk a legfájóbb, az 1942-es újvidéki mészárlás retorziójaként 30-40 ezer magyar áldozata is volt a vérengzésnek. Pontos számot nem lehet tudni, még mindig államtitkot képeznek a korabeli iratok, az áldozatok rehabilitációja máig nem történt meg. S ezzel még nem volt vége a gyilkosságoknak. A háború után nyugatra menekült jugoszlávokat a szövetségesek kiadták Titóéknak, akik nekik sem kegyelmeztek, az áldozatok száma százezres nagyságrendűre tehető.

Jugoszlávia a háborút követően kihagyta azt a két-három év polgári demokratikus átmenetet, ami például Magyarországon is megvalósult a kommunista hatalomátvétel előtt. Tito nem parlamenti úton, hanem fegyverrel szerezte meg a hatalmat, s késlekedés nélkül, rögtön 1945-ben nekiállt a szocializmus építésének. Ő rendezte meg az első koncepciós pert is a térségben, 1946-ban a Dachauból szabadult szlovén ellenállókat vádolta meg azzal, hogy együttműködtek a Gestapóval. Az ítélet borítékolható volt, mint ahogy bizonyára jó előre meg is volt a megfelelő borítékban.

Ezt követően viszont egy hosszú konszolidációs időszak következett Jugoszlávia történetében. Először az öntörvényű, s nemzetközi tekintéllyel rendelkező Tito szakított mesterével, Sztálinnal, aki nem tűrte, hogy kreatúrái közül valaki ne úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. 1947-48-ra a délszláv állam végleg elhidegült a szocialista tábortól, a magyar–jugoszláv határon például majdnem komolyabb határzár volt, mint Ausztria irányában. Más utat kellett választania a marsallnak az államszocializmus helyett, mert tovább mégsem másolhatta a szovjet mintát, ha egyszer összeveszett velük. Két súlyos örökséggel kellett szembenéznie, amit a királyi Jugoszlávia hagyott rá, mindkettő abból fakadt, hogy az ország nagyhatalmi tákolmány volt. Egyben kellett tartani a különböző kultúrájú nemzetiségeket, és meg kellett oldani a tartományok eltérő gazdasági fejlettségéből adódó problémákat. Az utóbbit nem igazán sikerült megoldania, de a nemzetiségi konfliktusokat Tito politikai zsenije végig kordában tudta tartani. Az ötvenes években az államszocializmus helyett Jugoszlávia bevezette az önigazgatási modellt. Ennek a lényege az volt, hogy sokkal nagyobb teret engedtek az önkormányzatiságnak, mint a többi szocialista országban. Az állami vállalatok, állami gazdaságok munkástanácsok irányítása alá kerültek, tehát minden továbbra is állami kézben volt, viszont a dolgozóknak komoly beleszólásuk volt a döntésekbe. Nem vonták el a nyereséget a cégektől, hanem annak 70%-ával szabadon gazdálkodhattak, ez érdekeltté tette a dolgozókat a minél színvonalasabb, eredményesebb termelésben. Messze nem volt ez szabadversenyes kapitalizmus, de igen távol állt a többi országban vergődő szocialista modelltől is. Az eredménye viszont megmutatkozott, a hatvanas évekre Jugoszlávia GDP-je elérte a olaszországi GDP 70–75%-át. Magyarországról úgy utaztunk déli szomszédunkhoz, mintha nyugatra mentünk volna. Emellett, olyan könyveket, színházi előadásokat lehetett látni, olyan koncertekre lehetett eljutni, amiről idehaza álmodni sem mertünk.

A rendszer azonban teljesen személyfüggő volt. Végig bele volt kódolva a szétesés kockázata, s a hetvenes évek közepére ki is derült, hogy működésképtelen. Tito 1974-ben látva a menthetetlen bukást, még új alkotmánnyal kísérletezett, de a korábbi harcostárs, Milovan Gyilasz találóan jegyezte meg ennek kapcsán: "Tito a jugoszláv rendszer egyetlen működő intézménye." De ő sem működhetett örökké: három nappal 88. születésnapja előtt egy ljubljanai kórházban meghalt. Temetésén 35 állam- és 24 kormányfő vett részt – szerintem sokan tudták, hogy ez egyben Jugoszlávia temetése is. A vér és mocsok közepette létrejött második Jugoszláv állam elveszítve vaskezű összetartóját, vér és mocsok közepette hullott darabjaira az ezt követő évtizedekben.

Két hír a közelmúltból: 2004 decemberében Tito szülőfalujában lévő szobra nyakába pokolgépet kötöztek és felrobbantották. A detonáció megrongálta a múzeummá átalakított szülőházat, sőt, egy közeli vendéglőt is. 2005 júniusában Tito Szasa Broz nevű unokája levédette nagyapja nevét, mivel zoknitól az ásványvízig annyi terméket próbálnak a marsall nevével eladni, hogy a család jó üzletet lát a jogdíjak beszedésében. Ez a két eset is jól mutatja a politikus ellentétes megítélését. Az utódállamok máig nem tudták történelmi helyére tenni XX. századi vezetőjüket.

Peregi Tamás

• Publikálva: 2012.05.07. 11:50 • Címke: videó, filmhíradók, történelem, évforduló