​Temesvári Pelbárt az Europeánán

Az az egy apróság biztos, hogy Magyarország különféle okok miatt komoly hátrányba került – lényegében en bloc kimaradt a digitalizációs versenyből.

Valaha, a távoli XV–XVI. században a legnagyobb európai könyvsikert két magyar szerző, alkotótárs, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát érte el. 1497-ben látott napvilágot Laskai Biga Salutis-a (Üdvösség Szekere), majd 1498. május 2-án elkészült Temesvári Pelbárttól a Stellarium coronae benedictae Mariae Virginis (Szűz Mária csillagkoronája), két hónappal később, július 7-én a Sermones Pomerii fratris Pelbarti de Temesvár de Tempore, 1499. február 20-án a Sermones Pomerii de Sanctis. A művek első kiadója mindegyik esetben Joannes Rymman hagenaui német könyvkiadó volt, aki jó érzékkel keresett nyomtatásban megjelentethető műveket a magyar ferencesek könyvtáraiban. Ezek a szentbeszédgyűjtemények a későbbiekben számtalan kiadást értek meg; a késő középkori ferences áhítat magyar gyümölcseire az egész keresztény világban igény volt, és csak a rekatolizáció új kihívásai és új érzései vetettek véget Temesvári Pelbárt és tanítványa, Laskai Osvát példátlan sikereinek.

A két ferences népszerűségének kulcsa az egyszerű, skolasztikus szerkesztés, a sokak által ismert középkori példák alkalmazása, vagyis a Bárczi Ildikó által remekül elemzett és szemléltetett „ars compilandi” volt. Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát alkotásai tökéletes szintézisét jelentik európaiságunknak és magyarságunknak, és bár a világainkat elválasztó fél évezred miatt ma már kevesen érzékelik ezt, a magyar kultúra nemzetközi reprezentációjának igen fontos része lehetne a két későközépkori magyar szerző műveinek internetes megjelenítése.

Temesvári Pelbárt Johannes Rymman 1502-es kiadásának címlapján.

Lehetne. Azonban a hazai digitalizáció rövid és kalandos történetének zsákutcái olyan különös helyzetet teremtettek, hogy a 2005-ben elindított nagy közös európai digitális könyvtár, a Googlebooks-szal egyelőre láthatóan reménytelen küzdelmet vívó Europeana keresőjébe beírva Pelbartusra 91 szöveges- és 3 képtalálatot kapunk, amiből 75 német, 13 spanyol, 3 lengyel, 2 szlovák, és 1 magyar (ez utóbbi Bárczi Ildikó és tanítványainak alapos, az előzőekkel semmilyen tekintetben sem összevethető munkája). Tulajdonképpen meglepetésre nincs okunk, hiszen Magyarország teljesítménye az Europeanában 0,6% körül volt tavaly októberben, így mi a büszke 25. helyen állunk (vígan megelőzve Dániát és a sereghajtó 30. Romániát), szemben mondjuk Szlovénia 7. és Ausztria 14. helyével. (Ez a rangsor a népesség és a digitalizált rekordok arányát veszi figyelembe.) És ha már Googlebooks: nos, a nagy konkurens üzenete a Pelbartus keresőszóra: nagyjából 42 500 találat.

Persze sem a 94-es, sem a 42 500-as találatszám nem reális, csupán az az egy apróság biztos, hogy Magyarország különféle okok miatt komoly hátrányba került – lényegében en bloc kimaradt a digitalizációs versenyből.

Telek József OFM Antiqua facies című barokk rendtörténeti kéziratához ezt a metszetet használta Pelbárt ábrázolására.

Talán meglepően hangzik, de nem biztos, hogy mindez baj. (Persze az is lehet, hogy azért nem baj, mert inkább katasztrófa.) Kontinensünk digitalizációs versenyének fontos motorja 2009-ig az volt, hogy 1,3 millió euró értékben az Európai Bizottság finanszírozta a projektet, majd további két évig az EB a tagországokkal karöltve 6,2 millió eurót költött (vagyis költöttünk) a Googlebooks-szal folytatott, mind reménytelenebb küzdelemre.

Mégis ez volt az aranykor. Azt hiszem, aki csak kicsit is foglalkozott a kérdéssel, számtalan elrettentő példát tudna mondani az esztelen pénzszórásra. A vállalkozók nagyon gyorsan megtalálták a végtelenül elmaradottnak gondolt Kelet-Európa régiót, hogy utolsó értékesíthető vagyonunkat, saját kulturális örökségünket adjuk át önként és dalolva a szerencsevadászoknak – némi üveggyöngyért cserébe. A folyamat ténylegesen úgy zajlott, hogy az ilyen-olyan nyugati projektek, egyetemek, stb. képviselői csodálatos ajánlattal kopogtattak be a halmozottan hátrányos helyzetű magyar könyvtárak és levéltárak ajtaján: ingyen és bérmentve digitalizálják értékeiket, cserébe csak annyit kérnek, hogy saját adatbázisukba is felkerülhessenek az anyagok. És ez nagyon is méltányos volt, hiszen az eredeti művek legalább nálunk maradtak. Némelyek bizonyára meggazdagodtak a csodálatos pénzbőségben, mások viszont nem lettek ettől szegényebbek. Vagy csak kicsit, hiszen a digitalizálásra szánt pénz közös, abba mi magunk is beletettük a magunk részét.

Csakhogy fordult a kocka, a pénz elfogyott. Eztán már mindenki saját költségre digitalizálhat, ha akar. (És érdemes, hiszen ez nemzeti reprezentációnk fontos része.)
Egyszóval nagy kár egyelőre nem ért minket. Valami még sincs rendben.

Fáy Zoltán

• Publikálva: 2012.05.08. 10:37 • Címke: europeana, digitalizálás, művelődéstörténet