A német hadnagy szeretője

Suite Française

Ritkán történik meg, hogy a film legmegrázóbb pillanatait a vége főcím alatt éljük át. A Suite Française legvégén apró betűkkel teleírt kusza kéziratoldalakon pásztázik a kamera, melyeken több az áthúzott sor, mint az érintetlen.

A kézirat szerzője, Irène Nemirovsky kijevi bankárcsaládban született, amely az orosz forradalom elől menekült Párizsba. Itt is a gazdag nagypolgárok életét élte, második anyanyelve a francia lett. A Sorbonne-on tanult és már 14 évesen írni kezdett, Turgenyev volt a példaképe és írói technikájának mestere. Huszonévesen két regényével is sikert aratott (David Golder 1929, Le Bal 1930 – mindkettőt megfilmesítették, az előbbi lett Julien Duvivier első hangosfilmje, a második Danielle Darrieux első filmszerepe.) 1940-ben, miután a német csapatok lerohanták Párizst, az akkor már sikeres írónő, bankár férjjel és két kislánnyal egy burgundiai kisvárosba menekült. Itt kezdett el dolgozni fő művén: ötrészesre tervezett regényciklusban, szemtanúként akarta megörökíteni a német megszállást, az életet a legyőzött és megszállt Franciaországban. Sejtette, hogy kevés ideje van: „Sokat írtam. Feltételezem, hogy poszthumusz művek lesznek, de legalább telik az idő” – írta kiadójának egy hónappal letartóztatása előtt. Nem tiltakozott, nem próbált menekülni. Viszont precízen rendelkezett arról, hogy ki gondoskodjon a gyermekeiről, ha árván maradnak.

Irène Nemirovsky (1903-1942)

Mert hiába volt sikeres író, hiába tért át gyermekeivel együtt a katolikus hitre, nem kapott francia állampolgárságot. 1942-ben elfogták és hontalanként deportálták. Auschwitzban halt meg, 39 évesen. Férje megpróbált szót emelni az érdekében, levelet írt a kollaboráns Vichy-kormány fejének, Pétain marsallnak, mire őt is deportálták. (Az írónő gyűlölt anyja viszont Nizzában vészelte át ezeket az éveket, majd 103 éves koráig, 1989-ig élt a legnagyobb jólétben, unokáit nem vette magához.) A két kislányt gyámjuk bújtatta különböző helyeken, ők túlélték a háborút. Mindvégig magukkal hurcolták a koffert a családi iratokkal és anyjuk vaskos jegyzetfüzetével – kész csoda, hogy megmaradtak. A lányok még felnőtt fejjel sem mertek belenézni a kéziratba (holott egyikük irodalmi szerkesztő volt), amelyről sokáig azt hitték, naplók. Csak a kilencvenes években derült ki, hogy a füzet befejezetlenül maradt regényt rejt: az első rész (Júniusi vihar) a Párizsból menekülőkről ad pontos megfigyelésekben bővelkedő, érzékeny képet, a második (Dolce) egy francia kisváros német megszállását mutatja be, a helyi lakosok reakciójára helyezve a hangsúlyt. A könyvet 2004-ben adták ki és nemzetközi bestseller lett belőle, magyarul is megjelent. A kézirat és szerzőjének története tehát maga is filmre kívánkozik, a Suite Française rendezője, Saul Dibb (aki már A hercegnőben is bizonyította, hogy van érzéke a kosztümös drámákhoz és a különleges női karakterekhez) mégis úgy döntött, hogy magát a regényt filmesíti meg.

A film romantikusabb, mint a tárgyilagos megfigyeléseket rögzítő, józan hangvételű regény. A szerelmi szálra helyezi a hangsúlyt, de emellett szerencsére benne van a társadalmi tanulmány is arról, hogy hogyan fogadta a vidéki Franciaország a megszállókat. Megjelenik az elszegényedett és megfélemlített bérlők nehéz sorsa és saját honfitársaiknak való kiszolgáltatottsága. A németek az első perctől feljelentőlevelek tucatjait kapják, a megszállókhoz törleszkedik a polgármester és kiszolgálja őket a túlélni akaró kisember is. Mindenki a maga bőrét és javait akarja menteni, és csak nagyon ritkán tud ezen felülemelkedni. A zavaros és szorongató helyzetben mindenkiről kiderül, milyen is valójában, és az előítéletek néha nem igazolódnak. Érződik a filmkészítők – a könyv szelleméhez hű – törekvése, hogy az eseményekről alkotott kép ne legyen egyoldalú és sablonos, mindenkinek megvan a maga története.

A filmet 35mm-re forgatták, európai viszonyok között jelentős büdzséből. Az operatőr mellett a látvány- és jelmeztervező is kitehettek magukért, a háborús akciójelenetek sem hatnak illúziórombolóan, és szépek a közeli képek az arcokról, amelyekről szavak nélkül is leolvasható az érzelmek ébredése és vihara. Mert a világhírű főszereplők mellett (Kristin Scott Thomas pengeszájú anyósként, Michelle Williams öntudatra ébredő vidéki virágszálként) a legkisebb szerepekben is kitűnő színészeket láthatunk (köztük remek német színészeket Alexandra Maria Larától Heino Ferchig). A film hitelességét rontja a számomra érthetetlen nyelvi koncepció: a franciákat kizárólag angolszász színészek játsszák, akik angolul beszélnek, a németeket viszont németek, akik anyanyelvükön szólalnak meg. Érdekes, hogy a „jó német” figurája az egyetlen, akinek megformálására egy belga színészt találtak (Matthias Schoenaerts – Csont és rozsda), aki kitűnően alakítja a parázsló érzelmeit visszafogottság mögé rejtő, vívódó katonát.

 

Ajánljuk:
• romantikusoknak
• a korszak iránt érdeklődőknek
• azoknak, akik olvasták a könyvet
• azoknak, akik nem olvasták, de érdekli őket a történet, és másfél órát rá tudnak szánni az életükből

Suite Française
angol-francia-kanadai-belga háborús filmdráma, 107 perc, 2015, rendező: Saul Dibb, forgatókönyvíró: Saul Dibb, Matt Charman, operatőr: Eduard Grau, zene: Rael Jones, szereplők: Michelle Williams (Lucile Angellier), Kristin Scott Thomas (Madame Angellier), Margot Robbie (Celine Joseph), Ruth Wilson (Madeleine Labarie), Sam Riley (Benoit Labarie), Matthias Schoenaerts (Bruno von Falk hadnagy)

Forgalmazó: Vertigo Media
Bemutató: 2015.09.03.

Löwensohn Enikő

• Publikálva: 2015.09.09. 15:50 • Címke: moziajánló