​Van benne kraft

2. Budapest International Documentary Festival

A BIDF első napja után bizakodva jelenthetjük ki: úgy tűnik, az idén 12. évfordulóját ünneplő VERZIÓ mellett új közönségvonzó dokumentumfilm-fesztivált üdvözölhetünk.

Mindennapos lehet az a csoda, amire olyan sokáig vártunk: a dokumentumfilm elnyeri az őt megillető helyét, nézik, beszélnek róla. A BIDF első napján konkrétan teltházas vetítéseket csinált két film is, ami az Uránia nagytermének befogadóképességét figyelembe véve nem kis teljesítmény.

A Visszaút még nem vonzott tömegeket, amit egyrészt talán témája, másrészt a korai vetítési időpont magyarázhat. Ilavában, Szlovákia legjobban őrzött börtönében kezdődik két visszaeső elítélt története, a tét az, ott is folytatódik-e. Zlatko és Miro várják ugyan, de félnek is közelgő szabadulásuktól. Végzettség nélkül, priuszosan, üres zsebbel kezdik az „új életet”, a változásban azonban maguk sem hisznek. A szlovák igazságszolgáltatásban bevezették a „három csapás” elvét, amelynek értelmében a visszaesőket a legkisebb törvényszegésért életfogytig tartó szabadságvesztéssel lehet sújtani. Történt ez olyan igazságszolgáltatás keretében, amelyben bizony előfordul az, ami Zlatko esetében történt: másodfokon ejtik azt a vádat, amelyért korábban tíz év letöltendő börtönbüntetést kapott.

Drifter

A nyitófilmet, a magyar-német koprodukcióban készült Driftert nagy várakozás előzte meg. A 2014-es IDFÁ-n a legjobb első film díját kapta, s a napokban jelentették be, hogy indul az Európai Filmdíjért is. Hörcher Gábor és stábja négy és fél éve dolgozik Steinbach Richárddal, Ricsivel és családjával. A rendező a dokumentumfilm vágása közben készítette Ricsi című diplomafilmjét, amely ugyancsak több fesztivált is megjárt. Az öntörvényű, haragját fékezni képtelen, ugyanakkor mély érzésű, szeretni képes, szeretetre vágyó tizenhét éves Ricsi nagy szegénységben él elvált anyjával egy Ajka melletti bakonyi kis faluban. Autószerelést tanul, mert az a nagy álma, hogy saját maga építette autóval raliversenyző lesz. Otthagyja az iskolát, amit un, s mert nincs pénze autóépítésre, barátaival betörnek. Apja is, anyja is a lelkére beszélnek. Szerencséje van, a bíróság figyelembe veszi megbánását, büntetlen előéletét, felfüggesztettet kap. Felcsillan a nagy lehetőség is: szülei jelzálogot vesznek föl a házra, s megépítheti A kocsit. A film akörül forog, tud-e élni az eséllyel. Gondjait tetézi, hogy szerelme terhes marad.

A vetítést követő beszélgetésen a közönséget az érdekelte elsősorban, barátok lettek-e a stáb tagjai és Ricsi környezete, illetve mennyire akarta, vagy éppenséggel tudta befolyásolni a rendező az eseményeket. Elgondolkodtató volt kettejük válaszának ellentmondásossága. A rendező szerint barátok lettek, Ricsi azonban nyilvánvalóvá tette: azt a társadalmi különbséget, ami közöttük feszül, nem képes feloldani, hogy közös korosztályba tartoznak. Abban azonban egyetértettek, hogy az időnként humoros helyzeteket sem nélkülöző eseménysorra Hörcher Gábornak semmiféle befolyása nem lehetett. Ricsi szabadságvágya öntörvényűségben, önmaga számára is kiszámíthatatlan döntésekben nyilvánul meg, így – mint Hörcher önironikusan megjegyezte – a rendezői etikának esélye sem volt sérülni. A magyar mozikban október 29-től látható film csaknem 200 órányi nyersanyagból készült, a filmből kimaradt jeleneteket a bemutató környékén a stáb az interneten közzéteszi majd.



A szintén telt házat vonzó A mi falkánk (The Wolfpack, Crystal Moselle) története is öt éve kezdődött, amikor Moselle az utcán fölfigyelt hat különös kinézetű fiatalemberre. Szóba elegyedtek, közös témájuk is rögtön akadt, a mozi. Kiderült, az Angulo-fivérek, s húguk, Visnu – akik úgy követték egymást 16 és 23 éves kor között, mint az orgonasípok – , maguk készítette jelmezekkel otthon el is játsszák a kedvenc filmjeiket, a Kutyaszorítóbant, a Ponyvaregényt, vagy éppen a Batmant. Arra már csak a róluk készített, eredetileg jópofának és viccesnek szánt film forgatása során derült fény, hogy egész addigi életüket egy Lower East Side-i, négy hálószobás lakásban töltötték el. Iskolába nem jártak, az anyjuk tanította őket, s átlagosan egy-kétszer hagyták el a lakást évente. Poszthippi apjuk szakított a társadalommal, amelyen úgy állt bosszút, hogy munkát nem vállalt, s a világ veszélyeitől úgy akarta megvédeni a gyerekeit, hogy nem engedte őket vegyülni a külvilággal. Édesanyjuk a legkevésbé sem így, bezárva képzelte el az életét, hiszen ő vidéki környezetben, fák, bokrok között, tágas mezőkön nőtt föl. Indiai istenekről elnevezett gyerekei lázadása idején talált vissza önmagához, s vitte ki aztán napfényre még a férjét is, aki a magára szabott lakásfogság idején bizony keményen bánt vele is, a gyerekekkel is, s noha ezt vádként egyik gyerek sem mondja ki, a néző tisztába jön vele, hogy a papa nem csak szimplán paranoiás, de masszív alkoholista is lett az évek során. A film az idei Sundance Film Festival legjobb dokumentumfilmje díját nyerte.

A fesztivál mottója (IGAZI  jó FILMEK), versenykategóriái (Nézz szembe a szüleiddel! / az öregedéssel!/ az elnyomással! / a sztereotípiákkal!) is személyesen szólítják meg a nézőt, mint azt tette egykor a Ha érteni akarod a világot fesztivál. A magunk részéről hallgatni fogunk rá.

2. BIDF – Budapest International Documentary Festival
2015. szeptember 23-27.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Boronyák Rita

• Publikálva: 2015.09.25. 15:47 • Címke: fesztivál