​Száraz elvonás, avagy út a házimozihoz

A gyanútlan néző – feltéve, hogy létezik ilyen – A sebész első évada első részének legelső képsorában minden köntörfalazás nélkül megkapja az arcába a cipőt, egy pár gyönyörű, fehér, magasszárú bőrcipőt, a háttérben kedves hangú kínai prostikkal neglizsében.

Érdemes kicsit elidőznünk a nevezetes lábbelinél, amely nem pusztán a főhős „iszonyú lábát” rejti, hanem azokat a borzasztó sebeket is, amelyek a kokain befecskendezése során keletkeznek. Dr. Thackery vénái már használhatatlanok, a lábujjai között szúrja magát. A láb kímélése miatt fontos a végtelenül puha bőr (zokni nélkül), s a korban a sterilitás képzetét keltő fehér szín. És ez csak a kezdet. A folytatásban a konflisban lekerül a cipő, a doki belövi magát, majd energikusan lépkedve üdvözöl mindenkit. Indulhat egy új, átlagos kórházi nap.

Az ezeregyszer elátkozott magyar címadás ezúttal csupán a részt (A sebész) tolta elébe az egésznek (The Knick), azaz Knicerbocker Hospital. Az értelmezést még ez a nem is annyira durva eltolódás is befolyásolja, hiszen emiatt válik a magyar verzió egyértelműen karaktercentrikus portréfilmmé, amit így jóval könnyebben vonnak pázhuzamba a Dr. House-zal. A kokain-, és ópiumfüggő, szikrázóan tehetséges orvost, John Thackeryt (Clive Owen) 1900-ban nevezik ki a kórház vezető sebészévé, azt követően, hogy mentora, Jules Christiansen a sokadik, kettős tragédiával végződött császármetszés után véget vetett az életének. Az eredeti verzió ezzel szemben a kórházat emeli szimbólummá, a gyógyászattörténet és az azt körülfonó társadalom – benne életek, betegségek, halálok – megtestesítőjévé.

Az ispotály éppen csak túllépett a borbélyok-felcserek gyakorlati tudásán. Az orvosok nem csupán a műtéti eljárásokkal kísérleteznek, de a beavatkozásokat elősegítő eszközök készítésével is maguk bíbelődnek, s adott esetben maguk is kovácsolják vagy öntik ki azokat. A Knick gazdag támogatói melegen ajánlják – értsd: megvonják a támogatást, leállítják a villamosság bevezetését –, hogy Thackery helyettesének egy Harvardon diplomázott, az európai orvoslásban is gyakorlatot szerzett fiatal orvost, Dr. Algernon Edwards-t (Andre Holland) nevezze ki. Ő bele is egyezne, hogy kollégája, Dr. Everett Gallinger (Eric Johnson) helyett  a messziről jött doktort részesítse előnyben, ám a személyes találkozáskor úgy érzi, tárgyaló patrónusa, Cornelia Robertson (Juliet Rylance) becsapta. A jelöltnek ugyanis fekete a bőre.

Az első évad tíz részének középpontjában a két férfi píszínek éppenséggel nem nevezhető vívása áll. A teljes elutasítástól a szakmai megbecsülés átmenetén keresztül egymás támogatásáig jutnak. A mellékszálakat szerelmek és szimpátiák mellett járványok és utcai megmozdulások irányítják. Cornelia és Algernon heves viszonyba bonyolódnak, melynek csak a lány esküvője vet véget. A szegénynegyedben található kórházat egy késelés után megtámadja a feldühödött, feketéket lincselő tömeg. Lucy nővér (Eve Hewson) rajongása Thackery iránt olyan elemi erejű, hogy a kedvéért kokaint lop és ópiumot szerez nem kifejezetten úrilányos eszközökkel. De láthattunk korabeli orrplasztikát – a páciens karját az orrához varrták, hogy az átültetendő bőr vérellátása kialakuljon - , angyalcsinálást, amputációt, s számlálhatatlan hasi műtétet. Megismerkedhettünk az eredeti tőkefelhalmozás egynémely ügyeskedésével és rábeszélő eszközével (kényszerfoghúzás az íróasztalon érzéstelenítés nélkül…).

Az első tíz részt jegyző Steven Soderbergh vállalta a folytatást is. Itt kell kitérnünk arra a városi legendára, amely szószegést vélt találni abban, hogy Soderbergh dolgozik. Való igaz, a Túl a csillogáson (2013) felemás sikere – a film Cannes-ban az Arany Pálmáért versenyzett, az Egyesült Államokban ezzel szemben „túl meleg”-nek találták, csak az HBO mutatta be – után kijelentette: visszavonul. A szemrehányás jogosulatlan, mert a rendező a mozifilm-készítésről beszélt! A hír valójában az volt, hogy csak kábeltévék számára dolgozik a jövőben. Ez a mi szerencsénk: A sebész kiváló munka, melyben ugyan különösebb filmes újdonság nincsen, az összes hozzávalót kimerítően ismerjük, a végeredmény ugyanakkor üdítően eredeti, elsőrangú, illúziókeltően korhű századelő-bemutatás tele szívvel, lélekkel, árnyalt karakterekkel és jól követhető jellemfejlődésekkel. A képi világ a legkisebb felbontásban is gyönyörű, ugyanakkor kellően mindennapi, nem édeleg és nem tapicskol a nosztalgiában. Az üdeség érzését nagyban az adja, hogy e  kosztümös sorozathoz Soderberghnek eszébe sem jutott közhelyes, például szimfonikus zenét vagy 20. század eleji slágereket használni. Cliff Martinez szintetizátorra írt kortárs zenéje leginkább a Twin Peaksére emlékeztetően feszült és izgalmas, ám még a dallamosság áldásait is csak kevéssé használja ki.

Az első évad azzal végződött, hogy dr. Thackery kábítószerfüggése súlyos botrány kíséretében napvilágra került, s elvonóra utalták. A most indult második évad a kezdéshez hasonlóan érdekfeszítően indul: barátja, dr. Gallinger szó szerint elrabolja a narkót narkóval gyógyító műintézményből Thacket, aki egyre mélyebbre süllyed a függés kényelmes lótuszevésébe. Gallinger fölpakolja egy hajóra az elvonási tünetektől szenvedő kollégáját, s választás elé állítja: vagy rögtön beugrik a vízbe, és ott vész, vagy megtanulja megkötni a vitorlázáshoz szükséges tíz alapvető tengerészcsomót, alighanem feltalálva ezzel a munkaterápia egyik prototípusát. A sorozat tétje világosan felvázolódott: sikerül-e a száraz elvonás, s visszatér-e a sebész a gyógyításhoz. Mivel a nemleges válasznak nullához erősen közeli a valószínűsége, a következőkben annál több energiánk jut majd a részletek megfigyelésére. Az olyan háttér-jellegű, ám a hitelesség érzetéhez elengedhetetlen apróságokra például, hogyan alakul a lóvontatta mentőkocsik felszerelése, amelyek egy ügyes szerkezettel szirénázni is képesek.

Nyugat-Európában egyre erősödő tendenciát mutat a televízió teljes elutasítása. Ellenzői úgy kezelik, mint a kábítószert, amiről csak radikális döntés eredményeként lehet lejönni: a francia nagyvárosokban a háztartások húsz százalékában egyáltalán nincs tévékészülék (Magyarországon ez két százalék). Hasonló tendencia figyelhető meg a mozilátogatási szokásokat illetően is. A mozik a mind teljesebb, csak a vetítőtermekben elérhető látványvilággal, a televíziócsatornák pedig egyre színvonalasabb sorozatokkal igyekeznek eseménnyé avatni a néző számára önmagukat. A kedvezőbb helyzetben a televíziózás van, mert egyszerűbben és jóval olcsóbban elérhető. A televíziós és a mozis filmkészítők a televíziózás kezdete óta külön kasztot képeztek, s csupán a 2000-es évek vége óta tapasztalhatjuk a válaszfalak lassú eltűnését. Az áttörés napjainkban zajlik: a True Detective, a Kártyavár – hogy csak néhány nagyon közismert példát mondjunk – óriási sikere előrevetítette azt a televíziós sorozatot is, amelyet teljes egészében filmgyártók készítettek, s nagyvásznas esztétikával adaptáltak a „kis képernyő”-re.

Soderbergh eddigi rendezői és produceri életműve afféle trend-összegző, új trend-előrejelzőként is elemezhető az áttörést jelentő kamaradráma, a Szex, hazugság, video (1989, Cannes, Arany Pálma) óta. Most mintha azt üzenné: nézzünk tévét, legyen otthonunkban a kasszasiker (Home Box Office = HBO). A sebész, ez a „morbidan és súlyosan szórakoztató” sorozat, ha mindent nem is, azért nagyon sokat megmutat szokott mindennapjaink kevéssé ismert hétköznap-előzményeiből.

A sebész
The Knick, amerikai sorozat, 2015
rendező, operatőr: Steven Soderbergh, forgatókönyv: Jack Amiel, Michael Begler, Steven Katz, zene: Cliff Martinez, szereplők: Clive Owen, Andre Holland, Eve Hewson, Jeremy Bobb, Lori Finkel, Cara Seymour, HBO Cinemax

Boronyák Rita

• Publikálva: 2015.10.27. 11:14 • Címke: sorozat, film